Wojtyla püspököt, azaz II. János Pál pápát nem szükséges bemutatnunk; a keresztény világban, egyáltalán a világban alakja világítótoronyként magasodik életünk viharos hullámai fölé, s szórja fényét rendületlenül – minden evilági utazó számára. Mindenkinek, s mindenkor. Irányt mutat, biztonságos kikötőbe vezet. Alakja bennünk, szívünkben él tovább.

Az írással a mosolygó pápát kívánják felidézni: apostoli, bölcs humorát, szeretetét, megértését és emberségét, egyszóval őt magát.

„Ne féljetek szentnek lenni! – mondta II. János Pál. – Ez az a szabadság, amellyel Krisztus minket megszabadított!... Engedjétek, hogy Krisztus magával ragadjon benneteket!” Az élet tele van csodákkal. János Pál megválasztása, egész pápasága, élete is egyetlen nagy, folyamatos csoda volt. Ismerjük meg – és merjük követni!

A hegy napos oldalán

A fiatal tisztelendő egy alkalommal magányos túrára indult a Magas-Tátra csúcsai közé. Természetesen nem reverendában, hanem turista-öltözetben. Derűs, napos idő volt. A Kasprowy csúcson, a kötélpálya állomásánál sokan napfürdőztek.
Észreveszi, hogy nincs nála óra. Odalép egy napozó hölgyhöz, hogy megkérdezze, mennyi az idő, amikor a nő, még mielőtt egy szót szólhatott volna, kedves mosollyal azt kérdi tőle:
– Otthon felejtette az óráját, ugye?
– Honnan tudja? – kérdi nem kis meglepetéssel Wojtyła.
– Tapasztalatból – válaszolja a hölgy. – Tudja, ma már maga a tízedik férfi, aki otthon felejtette az óráját. Mind azzal kezdi, hogy, hány óra, azután meghív egy pohár italra, este táncolni…
– De hölgyem! – szakítja félbe zavartan Wojtyła –, én pap vagyok!

[…]

Őszinte örömmel

A látogatás során a pápát mindenhol ezrek várták a repülőtéren. Az üdvözlő tömegben mindig sok volt a fiatal és a gyerek. A Német Szövetségi Köztársaságban egy egész iskolára való kisdiák integetett neki lelkesen a beton széléről. Megszólította őket:
– Örültök, hogy eljött hozzátok a pápa?
–Iiigen! – kiáltották lelkesen.
– Mert nem kell suliba menni?
– Iiigen! – hangzott még lelkesebben.
– Szeretnétek, hogy újra eljöjjek hozzátok?
– Iiigen!
– Hát persze, hogy ne kelljen suliba menni…
Erre már általános nevetés volt a válasz.