Élisabeth Catez, 1880-1906, huszonhat év... Egy tavasznyi idő... Mégis elég volt a kibontakozáshoz, ahhoz hogy egészen kimondja magát Istennek és testvéreinek, akik sokkal többen vannak, mint valaha is gondolhatta volna.

Az egyház 1984. november 25-én avatta boldoggá ezt a kármelita nővért. A Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet nővér Isten jelenlétének prófétája.

Élete példaértékű jelentőséget hordoz: „megmutatja, hogyan lehetünk mi is égő csipkebokrok, melyekben az Úr kinyilatkoztatja magát „ (vö. Kiv 3,2)

A bokorból pedig ez az üzenet hangzik: Isten téged sem szeret kevésbé, Ő benned lakik és vár. Még ha a te történeted más formát ölt is, ez tulajdonképpen nem lényeges. A fontos az, hogy megtaláld a rejtett forrást, amely alakítja kertedet. Isten szeretne a forrásod és a kerted lenni.

Teréz arról álmodott, hogy akik – hozzá hasonlóan – a kármelita életre kaptak meghívást, a lehető legközvetlenebb és legradikálisabb módon állhassanak Isten mellé, hogy ezek a lelkek olyan magasságba jussanak, amelyből egyetlen kijárat van: még hősiesebben kapaszkodni felfelé, a hegyre.

Saját tapasztalatából tudja, hogy minél magasabbra hág, annál jobban lenyűgözi a csúcs. Leánya, Erzsébet, igazat ad neki, amikor a megpróbáltatás közepette ezt írja: „Nem hiszed-e, hogy amikor a szív Krisztus rabja, akkor a végsőkig ki tudja szolgáltatni magát? Gyönyörű szép Ő, az én Jegyesem, szenvedélyesen szeretem és azáltal, hogy szeretem, azonosulok vele”.

S Teréz tudta, hogy minél magasabbra hágunk, Egyház-képünk annál hatalmasabbakra tágul. „A kármelitának apostoli lelkületűnek kell lennie – írja Teréz nyomán Erzsébet –, minden imája, minden áldozata erre irányul.”

A sivatag szeretete nem vakítja el Terézt.

[…]

A hosszabb ideig tartó csendes imádkozás elősegíti a mélyebb „kapcsolatot” az Úrral. Az ember háttérbe szorítja mindennapi gondjait, a lélek könnyebben megnyugszik, a figyelem jobban összpontosulhat és a tudat, hogy Isten mellettünk van, mélyebben belénk hatol. Az imádság „pihenéssé, kikapcsolódássá” válik.