Zseniális tehetségű… csinos, mű­velt, zenész. Olyan tüzes, heves temperamentummal, aminek senki, semmi sem áll útjába. Élisabeth még többet akar: a Végtelent! A végtelen, akinek Neve van, aki Jelenlét, és akinek egész életét szenteli.

Marie Michel atya lángoló írásában életre kel egy fiatal leány találkozása Azzal, aki a szívében lakozik. Most rajtunk a sor, hogy megtaláljuk az abszolút iránti szomjunkat, a csend utáni vágyunkat, az imádságra való hívást, amit talán eddig elrejtettünk.

Meg fogjuk érteni azt a különös varázst, amelyet rövid élete során Szentháromságról nevezett Élisabeth gyakorolt mindazokra, akik találkoztak vele, sőt még inkább azokra, akik felfedezték őt életen és halálon túl, s így bővítették baráti körét. Szentháromságról nevezett Élisabeth, avagy egy élet jelenvalósága, egy arc szépsége!

(Mgr Jean-Pierre Cattenoz, Avignon érseke)

Jézussal szemtől szemben játszani: ez az ő inspirációjának kulcsa. Hiszen minden külső látszat nélkül már régóra az Ő jelenlétének misszionáriusa. Még egészen kiskorában ezt mondta egy színház előtt elhaladva: „ó, hogy szeretnék színésznő lenni!” Akik csodálkoztak ezen az óhajon, még inkább meglepődtek a magyarázatot hallva: „igen, mert akkor lenne itt is legalább egy szív, aki Istent szereti.” Ez Terézre emlékeztet, aki, ha nem tudott volna a Kármelbe lépni, akkor a prostituáltak menedékhelyére ment volna, hogy ott hirdesse Isten Irgalmasságát. S ez Marcel Van-ra is emlékeztet, aki Hanoiba fog repülni: „Oda megyek, hogy ott is legyen valaki a kommunisták között, aki szereti a Jóistent.” 

[…]

A „boldogság”, „boldog” szavak és szinonimáik döbbenetes nagy számban bukkannak fel írásaiban. Annyira örül az életnek, a szeretetnek, a megosztásnak, s olyan jó nekünk, hogy a boldogság fogalomkörével gondolhatunk spontán módon őrá. Ebben a zavaros és kamaszkor problémáit átélő mai társadalomban jó megérezni egy olyan boldog élet egyszerűségét és mélységét, mint amilyen Élisabethé, tudva azt, hogy ez tényleg lehetséges.

[…]

Egy jövendőbeli kármelitához intézett szavai kifejezik, hogy Isten jelenlétének megtapasztalása mennyire nem a körülményektől függ, hanem csak egyedül a belső misztériumra fordított figyelem minőségétől: „a lelkében hordozza. Minden az Ő isteni tekintete alatt tegyen, s már most kármelita lehet.” Ez a belsőleg megélt Kármelbe való meghívás, hogy már most élje a Regula „szellemét”. Mert a Kármel nem redukálható a gyakorlatra, bármilyen vallásosak legyenek is azok. Ugyanígy nem lehet bezárni egy diskurzus bizonyságainak keretei közé, bármilyen misztikus legyen is az. A Kármel mindenekelőtt egy lélek, amit sohasem fogadhatunk be eléggé.