Ezt a megrendítő könyvet az amerikai egyház egyik főpapja, Joseph Bernardin bíboros írta. Életének utolsó éveit tárja elénk, azt az időszakot, amelyet súlyos megpróbáltatások jelöltek meg. Az egyik, a legnehezebb próbatétele az volt, amikor papi feddhetetlenségét ásták alá: szexuális visszaéléssel vádolták. A bíboros egyetlen védekező eszköze az igazság volt. A tárgyalások során – amely az első pillanattól kezdve a média jelenlétében folyt –, kiderült, hogy hamis a vád. Ez a rendkívül nehéz időszak mély sebet ejtett Bernardin lelkén, s mint később kiderült, egészségén is.

1995 júniusában újabb megpróbáltatással kell szembesülnie: a rákbetegséggel. Végigjárja a betegség minden fázisát: a műtétet, a kimerítő kezeléseket, a gyógyulás felcsillanó reményét, majd a remény szertefoszlását. Betegsége mégsem töri meg. Levelek sokasága tanúskodik arról, hogy igazi pásztorként, figyelmes, gondoskodó, magáról elfeledkező szeretettel veszi körül betegtársait, s támaszuk lesz életük végső perceiben. Személyes élete utolsó küzdelmében talán ezért is kapja meg a tisztaszívűek kegyelmét: a béke ajándékát. 1996. november 14-én költözik át élete egyetlen Urához. Személyes vallomásai mindannyiunk számára, akik más-más szinten vívunk élet-halál harcot, példaértékűek lehetnek.

Világosság vált előttem: bizonyos bírálóim nagy szerepet játszottak Steven Cook unszolásában, hogy vállalja magára az ellenem való felperes szerepét. És tényleg, amint a hír nyilvánosságra került, bizonyos emberek, többek között egy más állambéli pap azonnal kifejtette véleményét egy helyi rádiós beszélgetőműsorban, miszerint én bűnös vagyok, és végre a tények immáron rám pirítottak. Úgyszintén, a vádpletyka nyilvánosságra hozatala és az ügy hivatalosan nyilvánossá válása közötti éjszakán az érsekségi lelkipásztori központ üzenetrögzítőinek jelentős részét telefonhívásokkal „rohanták meg”. Hat különböző üzenet várta másnap reggel a más-más hivatali helyiségek dolgozóit. Mind a hat arról szólt, hogy én bűnös vagyok, és nem válna az érsekség hasznára engem védeni. A későbbiekben sem sikerült kideríteni, kik hagyták ezeket az üzeneteket.

[…]

Az első ilyen dolog, hogy tökéletesen az Úr kezébe helyezzük magunkat. Hinnünk kell, hogy az Úr szeret bennünket, megölel, soha nem hagy el (különösen legnehezebb pillanatainkban). Ez ad nekünk reménységet az élet szenvedései és káosza közepette. Ugyanez az Úr hív bennünket: „ Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű” (Mt 11,28-30)