Amikor Gertraud von Bullion 1917-ben önkéntes ápolónőként megismerte a katolikus Schönstatt-lelkiséget a Mons-i kórházban, még nem voltak nők a mozgalomban. Gertraud nagyon lelkesedett az eszmékért és az eredeti életért, melyet a tanúvallomásokból hallott ki.

Felvette a kapcsolatot Kentenich atyával és ő volt az első nő, aki Schönstatthoz csatlakozott. Unokanővérével együtt 1920 december 8-án odaajándékozta magát a schönstatti Háromszor Csodálatos Anyának; ez a szentelés a schönstatti nőmozgalom kezdete.

Gertaud von Bullion nagy szorgalommal és igazi apostoli szellemmel vetette be magát a munkába a női szövetség és az egész schönstatti női mozgalom növekedéséért, míg súlyos tüdőbaja következtében lassan minden külső tevékenységgel fel kellett hagynia, s egészen betegségének elfogadására, értékelni tudására és az ezzel együtt járó lemondásokra kellett figyelnie. Tíz évi betegség után 1930-ban halt meg 39 évesen.

„Serviam” (Szolgálni szeretnék) volt a jelmondata. Betegsége és külső tehetetlensége lehetőséggé változott, hogy életét Schönstattban teljesen odaadja Istennek.

Gertraud sokféle tehetséggel volt megáldva. De a tanulmányi- és hivatás-terveit nem tudta megvalósítani. A világháború után megrendült a család gazdasági helyzete. Szükség volt Gertraudra. Először halálosan megsebesült bátyját ápolta, majd később édesapját, akinek halála után egy bizonytalan jövő állt előtte. Saját betegsége lassanként mindent kivett a kezéből, ami bensőleg betöltötte: feladatok, munkák, másokhoz fűződő kapcsolatok.

[…]

Gertraudot nem törte össze a sorsa. Életének keresztjét hívás ill. hivatásként fogadta el, és beleküzdötte magát a szeretet válaszába. A hosszú szenvedés, mely alatt hónapokon keresztül szanatóriumról szanatóriumra vándorolt, nem tette megkeseredetté. Az áldozata erejéből Gertraud belső életteljességre jutott. Odaadásának mélységéről tanúskodik halálos ágyán mondott szava: „Nem vonok vissza egy szót sem a szentelésemből, mondja meg ezt Anyánknak a kápolnában.” (414) Jobb napjaiban írt sorai mutatják belső beállítottságát és fáradozását:

„Ha tavasszal egy virágzó fát látok, mindig egy olyan lélekre kell gondolnom, aki a kegyelem menyasszonyi díszében áll. A szívemből ilyenkor mindig feltör a kérés: Uram, add, hogy az én lelkemet is elborítsák a szeretet termő virágai… Ha egy lélek szeret, akkor Isten szemében pompásabban virágzik, mint a hófehér virágoktól teljesen beborított körtefa. De mennyi sok virágot kell egy fának hoznia ahhoz, hogy legalább néhány gyümölcs megérjen? Milyen sokszor fel kell a szívünknek esküdnie a szeretetre, amíg ereje lesz áldozat-gyümölcsöt hozni? Sok virágot kell a fának hoznia ahhoz, hogy legalább egy gyümölcs megérjen; sok szeretetnek kell égnie egy lélekben ahhoz, amíg áldozatkésszé válik.” (451)