Ez a történet egy fiatal magyar diákról szól, aki átélte a második világháború borzalmait, a légitámadásokat, szülővárosának bombázását és Budapest ostromát. Szovjet katonák hurcolták el 1945 februárjában, mint hadifogoly. A náci megszállás idején családjával együtt, aktívan segítette zsidó honfitársait. A háború után évekig élt a szovjet kommunista terror elnyomása alatt. Hamis vádak alapján börtönbüntetés fenyegette, s hogy ezt elkerülje, áldiagnózis segítségével egy tüdőszanatóriumban talált menedéket.

Az 1956-os forradalom alatt sebészként dolgozott Budapest egyik központi kórházában, ahová a harcok kitörése után az első áldozatokat szállították. A szabadságharc brutális vérbe fojtása után menekülni kényszerült.

Azokban a nehéz időkben hite, istenszeretete, a családja, a barátai és embertársai iránt érzett szeretete éltették. S még valaki, akinek varázsa betöltötte a szívét, lelkét örökre. Soha nem adta fel a reményt, kitartással küzdött, hogy szabadságban élhessen.

A szerző reméli, hogy akik elolvassák a történetét, talán jobban fogják érteni és érezni azt a szeretet, ami a magyar nép lelkében él, és hogy a jövő nemzedéke egy olyan képet kaphat erről a korszakról, amely tanulságul szolgálhat számára.

A Margit híd korlátjára támaszkodva, egész közel egymáshoz, néztük, ahogy a habok a köveket mossák a víz szélén. A Duna ezüstös szalagja szelíden kanyarodott a Parlament és a Várhegy között, a háttérben a Gellért-hegy napsütötte ormával. Milyen szép vagy, Budapest! De még ennél is szebb, akivel megoszthatom ezt a képet, szorosan mellettem, a közelemben. A lágy esti szél felém hozta göndör haja finom illatát. Szívem dobogását mind jobban éreztem. Karomat a vállára tettem, gyengéden átöleltem, és megcsókoltam az arcát.
– Szeretlek – súgtam neki.
Felnézett rám elpirulva, aztán messze a távolba, de nem szólt semmit. Azt hiszem, meglepte hirtelen tett vallomásom, nem számított rá,és nem tudta, mit kezdjen vele. De nem húzódott el. Lassan sétáltunk a sziget felé, ami olyan szép volt nyáron a sok virággal, a fák szegélyezte sétányokkal, a szökőkúttal, friss levegővel, szerelemmel. Kézen fogva mentünk, most először.
– Tudod, Gyuri, ma, július 8-án van a szüleim házassági évfordulója. De most már van egy másik okom is, hogy soha ne felejtsem el ezt a napot. És, igen. Szerettem a versedet nagyon, ha igazán úgy érzel a szívedben, és nemcsak pillanatnyi fellángolás volt. Sokat jelentett nekem. Soha nem írt senki ilyen szépen a fogyatékosságaimról.
– Én is szerettem nagyon a te kis „Ne felejts!” –versedet azzal a sok kis nefelejccsel. A kis „nyuszi” mellett tartom, amit húsvétkor adták nekem. Ezeket az emlékeket még te sem tudod elvenni tőlem.
– Csak a verset és a kis emléket akarod megtartani? Engem nem? A szívemet? A lelkemet?
– De igen! Mindent!