A sivatag szentje, Boldog Charles de Foucauld (1858–1916) és Magdeleine Hutin (1898–1989), a mai világban a szegényekkel sorsközösséget vállaló szemlélődő szerzetesi létforma alapítójának sorsa és gondolatai napról napra megszólítanak minket, hogy Krisztus mai követőiként mi is kovász lehessünk ott, ahol élünk.

Legyünk az imádság
és a vágyakozás emberei!
Semmit se higgyünk lehetetlennek:
Isten minden megtehet.
(M. S. E. Mt 9,28-29.)

A kenyér és az ige asztalánál

Názáretből, ahol remeteként élt a klarisszák kolostorának árnyékában, Károly testvér így ír egy trappistának:

Át kell mennünk a sivatagon, és ott kell tartózkodnunk egy ideig, hogy megkapjuk Isten kegyelmét. Ott vet ki magából az ember mindent, ami nem Isten. A léleknek szüksége van erre a csöndre, összeszedettségre, arra, hogy elfelejtsen minden teremtett lényt. Ebben a környezetben hozza létre benne Isten a maga uralmát, és alakítja ki a belső életet, a vele való bensőséges kapcsolatot, a lélek párbeszédét Istennel hitben, reményben és szeretetben… A lélek később pontosan olyan mértékben hoz gyümölcsöt, amilyen mértékben ez a belső ember kialakult benne. (E. S. 182. o.)

Éjjel nappal hosszú órákat tölt imádásban:

Uram, Jézus, itt vagy a szent Eucharisztiában, egy méterre tőlem a tabernákulumban! Tested, lelked, emberséged, istenséged. Mily közel vagy hozzám, Istenem, Megváltóm, Jézusom, Testvérem! (E. S. 69. o.)

Az Úr imádása…
ez a néma csodálat
ez a legékesebben szóló dicsőítés…
Ez a néma csodálat
a szeretet leglángolóbb
vallomása…
(E. S. 59. o.)

Amikor az ember szeret, nem azt az időt tartja-e a legjobban, legtökéletesebben felhasznált időnek, amelyet annak közelében tölt el, akit szeret? Nemde a legjobban felhasznált idő ez kivéve, ha a szeretett lény akarata, érdeke máshova szólít? (E. S. 70. o.)

Istenem, kegyeskedj megadni nekem, hogy állandóan érezzem jelenléted! Ugyanakkor add meg azt a félénk szeretetet, amelyet az ember annak jelenlétében érez, akit szenvedélyesen szeret, s amely arra készteti, hogy úgy álljon a szeretett személy előtt, hogy szemét se vegye le róla! (E. S. 51. o.)
Az imádság a lélek különféle beszélgetése Istennel, vagy az, amikor a lélek szó nélkül nézi Istent és egyes-egyedül az ő szemlélésével van elfoglalva, csak tekintetével mondja neki, hogy szereti – a nyelv, sőt a gondolatok teljes némaságában. A legjobb ima az, amelyben legtöbb a szeretet. (E. S. 160. o.)

Naponta Isten igéjével táplálkozik:

Arra kell törekednünk, hogy Jézus Lelke átjárjon bennünket azáltal, hogy szavait és példáit olvassuk és újraolvassuk, átelmélkedjük és újra átelmélkedjük, hogy ugyanazt tegyék lelkünkben, amit a vízcsepp tesz a kőlappal, amikor mindig ugyanarra a pontra csöppen. (O. S. 163. o.)

Mindig szerelmes szívvel olvassuk
az evangéliumot,
mintha Kedvesünk lábánál ülve
hallgatnánk,
amint önmagáról beszél nekünk…
(N. E. S. 3. o.)

Olvassuk, szüntelenül olvassuk újra az evangéliumot, hogy mindig szemünk előtt legyenek Jézus cselekedetei, szavai, gondolatai, hogy mi is úgy gondolkodjunk, beszéljünk, cselekedjünk, mint Jézus, hogy Jézus példáját és tanítását kövessük! (J. Hours-nak, 1912. 05. 03.)

Egész létünk, egész valónk a háztetőkről kiáltott evangélium legyen. Egész lényünk Jézusról beszéljen, minden tettünk, egész életünk kiáltsa, hogy Jézuséi vagyunk, és az evangéliumi életet mutassa be. Egész lényünk élő prédikáció legyen, Jézus visszfénye, Jézus illata, olyasvalami, ami Jézust kiáltja, Jézust láttatja, ami Jézus tükörképeként ragyog. (O. S. 395. o.)