„A szépségről még sohasem írtam. Talán csodálkoznak a kedves olvasók, hogy most e témával foglalkozom. Tulajdonképpen inkább véletlenül került sor erre. Nagyböjti prédikációt kellett tartanom A hit szépsége és vonzereje címmel. Miközben készültem a beszédre, felismertem, milyen gyógyító erejű számomra ez a téma, s mennyire gazdagítja a lelkemet. Mert amikor a szépségről gondolkozom és a szépségben gyönyörködöm, akkor az a kontemplatív és misztikus spiritualitásnak felel meg. Azt szemlélem, ami van. Hagyom, hogy megérintsen a szépség, amellyel a természetben, a művészetben és az emberekben találkozom. Befogadom a szépet, amely elém tárul. S benne meg sejtsem Isten ősszépségét, amelyről a misztikusok írnak. Ez tehát olyan spiritualitás, amelyben a kegyelem áll a középpontban, és nem a saját cselekvésünk. Szemlélem a szépséget, és érzem, mennyire jót tesz, milyen gyógyítóan hat. Ebből kifolyólag a szépséggel való foglalkozás illeszkedik terápiás lelkiségembe is. A szép, amelyet csodálok, amelynek engedem, hogy megérintsen, érintkezésbe hoz saját szépségemmel, a lelkem mélyén rejlő szépséggel.

Ám a szépség egy másik vonással is gazdagítja spiritualitásomat. Ez befogadó és optimista spiritualitás. Nem helyettesíti a spiritualitás más formáit. Ám kiegészíti őket, és az öröm és szeretet ízét ajándékozza nekik.” – Anselm Grün