Miként alakítja életünket, formálja személyiségünket az a szépen nyíló virág, amelynek szerelem a neve?

A szerelem szépséges felelősségéről, az emberi kapcsolat örömeiről és gondjairól írni mindig izgalmas feladat. Költők, írók, művészek lesznek segítőink ebben a munkában, hiszen ők az emberi szív ismerői, akik tudják, hogy csak a szeretetre kimondott igen az ember mértékű szó, s épp ezért a szavak súlyával is tisztában vannak.

A szerelem: az öröm tágassága. A szerelem: a gond szűkössége. És mégis, csak így lehetnek szépek. Csak a szerelem örömében kitárulkozó ember érezheti azt a szívszorító félelmet, amit a másik ember élete jelent. Senkit nem szeretett az, aki még senkit sem féltett. Semmit sem érzett még a szerelem mélységéből az, akit nem érintett meg az aggódás szédülete.

A szerelmes ember nem lehet szűk látókörű, számára ablaknak kell nyílnia a mindenségre. Amióta szeret, már együtt csodálják, „négy szemmel” nézik a világot. Ha egy szerelem „bezár, sötét börtönbe kényszerít, kisajátít magának, és nem enged a fényre, nem tart a magasba, akkor még az önzés karmai között vergődik! igaz szerelemmé akkor válik, amikor távolba tekintő lesz.

Ha egy szerelem méltó a nevéhez, akkor: kiemel a közömbösség, a cinizmus, a langyosság mocsarából, a „senki és semmi nem érdekel” címzetű, emberhez méltatlan magatartásból, utánanyúl a másiknak és segíti, hogy éljen.

A szerelem aktivizálja az embert, cselekvésre serkenti, érdeklődő lénnyé változtatja. Az unatkozó szerelmespárok gyanúsak. Nem szeretik egymást igazán, hiszen a szerelem izgalmassá teszi a létet, színesség az addig kopottnak hitt világot.

A szerelem azt jelenti, hogy valaki kézen fog egy másik embert, akire megkülönböztetett szeretettel figyel, és kiemeli addigi környezetéből, kiemeli a magányosságának mélyéből. Ha szeretnek téged, akkor érezned kell, hogy valaki magához emelt, valakinek szüksége van rád, valakinek fontos vagy. Ez az elmélkedés a gyógyító szerelem, az önzetlen szeretet biztos mozdulata.