Boldog Özséb remete, az egyetlen magyar eredetű rend, a pálosok alapítója, a vagyonáról és méltóságáról lemondó középkori kanonok alakjában jelent meg előttünk eddigi olvasmányainkban.

Ez a regény a történelmi és vallási kategóriák mögé vet egy fénycsóvát: ki lehetett Özséb, az ember, a maga elszántságával, félelmeivel, tudásával, érzéseivel, emberi kapcsolataival, és – főként bölcsességéből eredő – jövőbe látásával. Milyen eszményt jelenít meg a maga elevenségében előttünk álló szent a mai olvasónak, amely belső remeteségét, Istenre és önmagára találását gazdagíthatja?

Szentmihályi Szabó Péter szívügyének tekintette történelmi regénysorozatának utolsó állomását, a Boldog Özsébről szóló könyvét. A középkor kemény megpróbáltatásait, legfőképp a tatárjárást és az ország csaknem teljes újra alapítását egy olyan egyéniségen keresztül szerette volna bemutatni, aki Istenre hagyatkozással s később élethivatásával felel a súlyos idők kihívásaira. Halála azonban befejezetlenül hagyta e regényt.

A hiányzó fejezetek megírására az író stílusát jól ismerő barátja, Pajor András vállalkozott. A posztumusz kötet egy olyan életművet zár le, amely évtizedeken át segített ébren tartani a magyar történelem iránti érdeklődést, az évszázadok mélyebb értelmébe való betekintést.

RÉSZLETEK A KÖNYVBŐL

Közelebb lett volna végigmennie a városon, de nyugalomra vágyott, inkább kerülőt tett az öreg temető és a dombok felé. Onnan tért volna vissza a kápláni épületekhez, amikor egyik kanonoktársa kissé heves lélegzetekkel sietett utána.

– Várj meg Özséb testvérem, az imádságaidra, és a tanácsaidra is szükségem lenne ezekben a meglehetősen vészjós időkben. Tudom, hogy éppen a magyar egyház számára írsz jogi magyarázatokat, nem is akarlak sokáig lefoglalni, de tegnap az udvarban kellett részt vennem egy nemes urakból álló, hírnököket faggató, királyi tanácskozó gyűlésen.

Titusz kanonok megörökölt, soha, sehol le nem írt családi jogon vett részt a királyi tanácsnokok megbeszélésein, s bár ezeken többnyire főpapok is jelen voltak, őt is meghallgatták az egyház érdekeiről a tudományos és lelki szempontokról. Közismerten rendkívüli tudású, a latin használata mellett az idegen nyelvű követtel is folyékonyan szót értő egyházfiként tartották számon, ő viszont Özsébre tekintett bölcs és éles látású társaként a káptalanban. Persze, ott is felvethette volna kérdéseit, de ezek királyi titoknak számítottak, és Titusz óvakodott tőle, hogy ismeretlen irányból jussanak vissza őfelsége fülébe.

[…]

A békés időszak első heteiben Özséb maga mellé vette Lázárt és még három társát: Kozmát, a kissé szertelen, királyi udvarnoknak tanuló fiút, akit a tatár hónapok segítőkész, mélyebb gondolkodású emberré érleltek, a szegénysorból származó Otmárt, aki a füvek jeles ismerője volt, így mentette meg egyszer szülei urának életét, aki ezért taníttatta őt, és Sebestyént, az egyházi énekekben jártas, a káptalani iskola scoláját vezető fiatalembert. A hegy felé haladva a remeteség lényegéről, a megszállást megelőző bölcsességekről, Sebőkről és Fidél remetéről beszélt nekik. A növendékek kissé megmosolyogták ugyan az idő felett álló remeteség tanítását, de tisztelettel hallgatták végig. Amikor azonban fél nap sem kellett hozzá, és Fidél barlangjához értek, mintha egyszerre értették volna meg a kanonok eddigi, alig hihető szavait.