Nincs kizárva, hogy lesz , akiben ez a könyv megütközést kelt. Azt fogja esetleg kérdezni, miképpen tudtam én kivinni a piacra a legbelsőbb érzéseimet, és föltárni a nyilvánosság előtt olyan dolgokat, amelyeket más ember gondosan szokott rejtegetni?

Nem tagadom, hogy ebben van valami, s néha magam is restelkedem ezen lelki nekivetkőzésem miatt. De arról is megvagyok győződve, hogy ez a könyv, mint az előző „Emlékeim”, csakis akkor lehetnek más ember hasznára, ha a teljes őszinteség jellegével bírnak.

Mindig rendkívül érzékeny voltam a szeretet iránt. Aki olvassa a könyvet, gondoljon rám szeretettel legalább néhány pillanatig, viszonzásul azért a nagy szeretetért, amelyet életemben minden ember, tehát őiránta is éreztem.

Akár az égben leszek már akkor, akár a tisztítóhelyen, jól fog nekem esni, s én egész szívvel fogom azt viszonozni.

Az ország fővárosában, Bangkokban egy alkalommal az állatkertet néztük meg. Siralmas állapotban volt. Keleti erkölcsök, szabad lopás. Az állatok eltartására folyósított összegek útközben különböző zsebekben maradtak, úgyhogy a ketreceknek egyébként érdekes lakói csontra-bőrre voltak soványodva. Mialatt a többiek tovább mentek, én megálltam egy pompás királytigris ketrece előtt. Kezdetleges kalitka volt; három puszta fal, és a negyedik helyén egy vasrács, amelynek rúdjai fölül és alul egy-egy fagerendába voltak illesztve. Nézegettem azt a két fagerendát, hát akkor látom, hogy azokat alaposan kikezdte a rothadás. „Ha az állat neki talál ugrani ennek a rácsnak és rácsap a mancsaival, holtbizonyos, hogy kidől” – így gondolkoztam magamban, amikor egy bennszülött lép oda mellém és botjával benyúlva a rácson, megböki a tigrist. Ez utóbbi bőszülten ordít fel, nekiugrik a vasrácsnak, s mindkét mancsával rácsap. Tudjuk, hogy mancsában rettenetes erő lakik, egyetlen csapásával egy ökröt tud agyonütni.

Ekkor volt részem, először életemben olyan, megrázó érzetben, amelyet holtom napjáig nem tudok elfelejteni. Az említett gondolat és a korhadt gerendának megfigyelése olyan elevenen kapcsolódott az állat ugrásához, hogy egészen biztosra vettem kiszabadulását. Szinte éreztem, miként vág engem agyon a mancsával. Valami sajátságos érzés futott végig a hátgerincemen; minden tagom megmerevedett, képtelen lettem a legcsekélyebb mozdulatra is. Gondolkodásom megszűnt, és semmi sem maradt meg bennem, csak a rettenetes rémület.

Hiába voltan én megedzve veszedelmekkel szemben, hiába szoktattam magamat a halál gondolatához; itt ez utóbbi egészen váratlan alakban lépett szemem elé, s azért vesztettel el teljesen önuralmamat. Ilyenféle állapotban lehet az a kis madár is, amely a felé közeledő kígyó elől nem tud menekülni, s tehetetlenül engedi magát fölfalatni.

Ehhez hasonló érzés lehet annak, aki a halál gondolatát mindig teljesen kiveri a fejéből, mint tették a rokokó előkelő hölgyei és urai, amikor azután mégis elkövetkezik az utolsó óra.