Chapman jó hírrel szolgál a tinédzserek szüleinek: minden látszat ellenére ebben az életkorban is a család és a szülők lehetnek a legnagyobb hatással gyermekeik életére. Továbbra is szeretetre és elfogadásra van a legnagyobb szükségük. Miért és hogyan kell másképp szeretnünk a kamaszokat, mint a kisebb gyerekeket? – egyebek mellett erre a kérdésre is választ kapunk.

A szülők – minden jó szándékuk mellett – segítségre szorulnak abban, hogy azt a biztonságot és szeretetet tudják nyújtani, amire gyerekeiknek szükségük van. A kamaszok nevelése különösen nehéz, bár tudjuk, hogy a kisgyermekkori „alapozás” jelentősen megkönnyíti ezt az életszakaszt is, mégis ilyenkor a leginkább tanácstalanok a szülők, és maguk a tizenévesek is.

Ehhez a nem könnyű periódushoz ad segítséget Gary Chapman újabb könyve, amely a korábbiakhoz hasonló elvek szerint vezeti végig az olvasót a szeretet nyelvének lehetséges használatán. Sokféle irányzat, meggyőződés szerint lehet nevelni, segíteni gyermekeinket, de a biztos utak mindegyike a szereteten és elfogadáson alapszik. Ehhez biztos útitársunk lehet ez a könyv.

Nyitott szemmel kell járnunk ahhoz, hogy észrevegyünk, ami gyermekünkben dicséretre érdemes. Különösen a túl kritikus szülők találják ezt nehéznek, de minden fáradozást megér, és a jutalom sem marad el.
És végül, ha az eredményt nem tudjuk megdicsérni, akkor méltányoljuk az igyekezetet. Ha például tizenhárom éves fiunk magára vállalja a fűnyírást, a pázsit talán nem lesz olyan kifogástalan, mintha magunk végeztük volna el a munkát, de vegyük figyelembe, hogy az életéből két órát rááldozott, és a fű nagy részét le is nyírta. Legyünk nagyvonalúak, és ne tegyük szóvá a kifelejtett fűcsomókat. Erre inkább a következő alkalommal hívjuk fel a figyelmét, mielőtt munkához látna. Egyelőre a biztatásnak van itt az ideje: „Nathan, egész jól rááll a kezed a fűnyíróra. Egyre ügyesebb vagy. Köszönöm a segítségedet, igazán jól esett, hogy átvetted tőlem a munkát.” Nathan ezentúl bizonyára szívesen fog segíteni a fűnyírásban. Érzi, hogy apja értékeli őt és munkáját, és tele szeretettankkal megy a dolgára.

[…]

A gondos szülők nemcsak arra törekszenek, hogy megtöltsék gyermekük szeretettankját, hanem arra is, hogy megtanítsák őt saját szeretetét cselekedetek által kifejezni. Ha elhalmozom a szolgálataimmal, hogyan válik önállóvá és szolgálatkésszé? – kérdezhetjük. Úgy, hogy példát adunk neki a szeretettel végzett szolgálatra, és ugyanakkor önállóságra is neveljük. Szívességeinket éppen ezért bölcsen kell megválasztanunk, ha nem akarjuk, hogy önállótlan és önző felnőtt váljon belőle. A gőzölgő ebéd feltalálása a szolgálat cselekedete, de még nagyobb szívességet teszünk, ha megtanítjuk főzni. Bár ez utóbbi több fáradsággal jár, mégis ezzel használunk neki többet.

[…]

Végül pedig ne higgyük, hogy a tinédzsernek nincsenek problémái, pusztán azért, mert nem beszél róluk. A kamaszok nem szívesen tárják fel küzdelmeiket a különélő szülő előtt. Ennek több oka is lehet: egyesek attól tartanak, hogy a bennük dúló érzések elriasztanák a szülőt, aki esetleg még ritkábban látogatná őket; mások viszont – akik még emlékeznek szüleik korábbi veszekedéseire – félnek, hogy őszinteségük túl heves reakciót váltana ki. S vannak, akik inkább semmit sem mondanak, csak hogy a látszólagos békét megőrizzék.