A könyvecske fontos erénye, hogy nem diktál. Nem állítja, hogy pontosan és tudományosan magyarázatot ad az emberi élet értelmére. Minden kereső ember a saját értelmezéséhez kap segítséget, mivel az olvasó-elmélkedőt mély filozófiai gondolatok és hétköznapi képek világa egyszerre segíti a tájékozódásban. Bíztatnak és reményt adnak. Saját élete értelmét mindenkinek magának kell megtalálnia. „Nem az a fontos, hogy mi mit várunk az élettől, hanem az, hogy az élet mit vár el tőlünk.” – idézi a szerző Viktor Frankl aforizmáját, és egyszerű példák segítségével mutatja be azt a szerepet, amelyet az egyén – minden ember, bármilyen fizikai állapotban – betölthet a világ megváltása érdekében, hogy megtalálja saját életének értelmét.

„A valóság nincsen ráutalva arra, hogy valóság voltát tudomásul vegyük; ha tudunk róla, ha nem, ha becsben tartjuk, ha nem – létezik. Az égő gyertya világít, akkor is, ha senki sem látja. Ugyanígy: az emberi életben véghezvitt értelmes cselekedet anélkül is értelmes marad, hogy bárki ismerné vagy elismerné azt.” – olvashatjuk a szerző által megfogalmazott összefoglalásban.

Dr. habil Elisabeth Lukas osztrák klinikai szakpszichológus és pichoterapeuta. Viktor E. Frankl tanítványaként a logoterápia és egzisztenciaanalízist metodikailag továbbfejleszti, és számos szakterületen alkalmazza. 1986 és 2003 közt a Délnémet Logoterápia Intézet igazgatója. Jelenleg az osztrák Logoterápia és Egziszteniaanalízis Kiképzőközpont (ABILE) docense.

Ahányszor megnyílok az igazán nemes zene előtt, s engedem, hogy vezessen, hirtelen azt veszem észre, hogy feloldódik az a szembenállás, ami köztem és a zene forrása között volt, s már csak zenét hallok, ami valahová egészen máshová vezet, miközben egy másik „szembenállást”, egy magasabb szintű valóságot tapasztalok meg és érzek át, ami a zene hangjain és melódiáján keresztül szólít és érint meg. Míg így hallgatózom – teljes nyitottsággal és odaadással –, történik valami. A zene hangjai tovább hatnak bennem, hangzássá állnak össze, s legbenső lényem rezonanciájává válnak. Azt érzem: arra szólítanak fel, hogy olyan áttetsző tisztaságúvá alakítsam az életem, mint amilyen világot a zene közvetít számomra.

[…]

A megbocsátásról szabadon döntünk. Bármit is követtek el ellenünk, a megbocsátás a mi ügyünk, egyedül a mi döntésünkön múlik. Még húsz év után is megbocsáthatunk bárkinek, ha valóban komoly a szándékunk. Annak a felebarátunknak is megbocsáthatunk, aki nincs többé az élők sorában. S legyen bármilyen nehéz a megbocsátás, tévútra soha nem vezet bennünket. Épp ellenkezőleg: a megbocsátással annyi termő magvat szállítunk életünk csűrjébe, hogy az minden ocsút elfed és terméketlenné tesz. Tévedni csak akkor tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy jogunk van ítélkezni másokon. Egyetlen megfellebbezhetetlen „bíró” van, Ő azonban nem e világról való…