E könyvben a modern családok számára is lényegbevágó kérdésről, a nevelésről esik szó. Két alapfelfogás találkozik egymással: Anselm Grün meggyőződése a tökéletlenségről mint életelvről és Jan-Uwe Rogge véleménye, miszerint a helyes nevelés nem létezhet. 

Egy olyan korban ugyanis, amelyet az a vágy jellemez, hogy mindent tökéletesen csináljunk, a szülők csak akkor tudnak gyermekeiknek tartást adni és belső értékeket közvetíteni, ha gyengeségekkel és hibákkal rendelkező emberekként értelmezik magukat.

A szerzők fellépnek azon elképzelés ellen, mely a nevelés megvalósulását pusztán technikai kérdésnek tekinti, és kifejtik, hogy valódi eredményt elérni szívvel, értelemmel és bizalommal lehetséges. Szólnak az együttérzésről, az érzékenységről és a rituálékról, az együtt növekedésről, valamint a határok betartásáról, a megállásról és pihenésről, továbbá az elengedés és megtartás paradoxáról. Kifejtik, hogy a spiritualitásnak milyen hatása van a családi életre, messze a gyermekeinknek szóló úgynevezett korai fejlesztés és sikerorientáltság mesterségesen teremtett igényein túl.

A pluralitást hangsúlyozó irányzatokkal szemben az élet egyensúlyát állítják a nevelés középpontjába, amely nélkülözhetetlen az erős személyiség kialakulásához. 

Kezdetben a gyerekek Istenhez hasonlóként élik meg szüleiket, mindenhatónak tűnnek, és egyszerűen mindent tudnak. Ám már hamarosan repedések keletkeznek ezen a képen. A gyerekek megélik szüleiket behatároltságukban. A (vallásos) nevelés jó átmenetet tesz lehetővé a gyerekeknek, hogy levegyék szüleikről Isten-kivetítésüket, és nyitottá váljanak egy fölénk rendelt, abszolút biztonságra és szeretetre. Az Istenbe vetett hit segít a gyermekeknek, hogy jól feldolgozza szülei trónfosztását, s így hálásan élvezheti behatárolt szeretetüket.

[…]

Az együttérzés a kapcsolat fogalma. Érintkezésben állok a másik szenvedésében. Részt veszek benne, anélkül, hogy bevonódnék a szenvedésébe. Kapcsolatban vagyok a szenvedő gyermekkel, de összeköttetésben vagyok önmagammal is. S a kapcsolatban valami újat viszek a gyermekem szenvedésébe: erőmet, hitemet, reményemet és szeretetemet. Így át tudom változtatni a gyermek szenvedését.

[…]

Aki a gyerekeknek csak az élet pozitív, örömet okozó elemeit akarja közvetíteni és megengedni, az behatárolja a tapasztalatokat, az beszűkíti az élet sokrétűségét. A gyerekek csak akkor érzékelik a boldogságot, ha boldogtalan, ijesztő helyzeteket is éreztek és kiálltak már. Csak akkor mérik fel a félelem produktív erejét, ha önállóan megküzdöttek egy ilyen helyzettel. Akkor engednek meg maguknak agressziókat, ha ismerik annak lehetőségét, hogy ezeket konstruktív csatornákba tereljék.