„Odament az Örökkévaló sorban minden nemzethez, és felajánlotta nekik a Tórát, de egyik sem akarta elfogadni. Végül odament Izrael fiaihoz. És ők anélkül, hogy megkérdezték volna, mi áll a Tórában, nyomban azt válaszolták: Mindent, amit szólt az Örökkévaló, megteszünk és meghallgatunk.

… Úgy vélem, Izrael válasza az ószövetségi lelkiség rövid foglalata. Izrael még nem tudja, hogy miről szól a Tóra, még nem érti, sőt még csak nem is hallotta szavát, mégis előre kijelenti, hogy megcselekszi. Bár az elbeszélés nem állítja, hogy Izrael erkölcseiben jobb lenne szomszédainál, egyetlen vonatkozásban alapvetően különbözik tőlük: bízik Istenben. Amit Ő felajánl, csak jó lehet. Kételyek nélkül rá lehet hagyatkozni. Az ilyen cselekedet teológiai szempontból nem méltányos fizetség, hanem az előzetes hit tanúsága. Istennek minden néppel célja van. Törvényét azonban, azaz társadalmi rendjét csak ott valósíthatja meg, ahol az emberek készek megcselekedni akaratát. Ha lelkiségben minden fogalmi megkülönböztetés megelőzően azt értjük, hogy az ember kész átadni magát Istennek és az Ő ugyének, akkor e paradoxont, hogy a Tóra megcselekvése megelőzi annak meghallását, az ószövetségi lelkiség fogalmának nevezhetjük.”

A II. Vatikáni Zsinat többször is kifejezte igényét a keresztény hit középpontjának körülírására, az azóta napvilágot látott vázlatos megfogalmazások azonban mindeddig több tekintetben is elégtelennek bizonyultak. Épp ezen a ponton remélhetünk értékes ösztönzéseket a hit tömör ószövetségi összegzéseitől, hiszen egy olyan, pluralistává fejlődött világból származnak, amelyben áthagyományozott értékképzetek sokak szemében tarthatatlanná váltak – vagyis a hit napjaink vallási válságához nagyon is hasonló szükséghelyzete hívta létre őket.

Valamennyi ószövetségi hitvallás közül a Deuteronómium 26,5–10-ben található ún. „Izrael credója” a legjelentősebb.

[…]

Egy olvasmány Izrael társadalmi rendjét magasztalja, amelynek bölcs volta a teremtés teljességét mutatja meg (Bar 3,9–4,4), s az új Lélek ígéretét halljuk, amelyet Isten áraszt majd ki Izraelre (Ez 36,19–28). Már ezek az ósz9vetségi perikópák is világosan mutatják, hogy húsvét éjszakáján nem csupán Jézus történetéről van szó, s nemcsak arról a bizonyosságról, hogy nem a halálé az utolsó szó, hanem az egész emberi társadalom haláláról és föltámadásáról, s ebben egy új teremtésről. Mindez az ünnepi éjszakán kezd valósággá válni, amikor Isten eszkatologikus népe feljön a Jézus halálára és föltámadására való megkeresztelkedés fürdőjéből. Természetesen csak akkor értjük meg az „Írások keresztény értelmezésének ezt az ősi formáját”, „kifejtését a liturgiában”, ha ismerjük a bibliai, elsődlegesen az ószövetségi típusok gazdagságát, amelyek erre a húsvét éjszakáján egybegyűlt közösségre vonatkoznak. Ma még nagyobb szükség volna arra, hogy újra fölfedezzük azoknak a heteknek a tipológiáját, amelyekben az egyház húsvét ünneplésére készül, aztán pedig tovább ízlelgeti az ünnep örömét.