„Ez a könyv nem csak egyszerűen megismétli, amit már a depresszióról leírtak. Inkább mindaz, amit már tudunk, egyfajta háttért képez, amely alapján tudatosan a Biblia és a lelki hagyomány felé fordulok. A pszichiátria és a pszichoterápia a depresszió kezelését szolgáló lehetőségeikkel ösztönzést adtak nekem, hogy utakat keressek a Bibliában és a lelki hagyományban arra, hogyan tudnánk közeledni önmagunk felé egy másik szinten, azaz lelki szinten. Tehát a Bibliából szeretnék kiindulni, de figyelembe veszem a sivatagi atyák hagyományát is, azokét a korai szerzetesekét, akik számára a Krisztus utáni negyedik században fontos volt a szomorúság és csüggedtség témája.

Ezért ezzel a könyvvel bátorítani szeretném az olvasókat, hogy nézzenek szembe szomorúságukkal, kétségbeesésükkel és depressziójukkal, vizsgálják meg azokat, béküljenek ki velük, kérdezzék meg tőlük értelmüket, és helyezzék magukat depressziójukkal együtt Isten szeretetébe, abban a reményben, hogy Isten szeretete feloldja a dermedtséget, és fényével bevilágítja a belső sötétséget.”

Anselm Grün

A gyógyulás első lépése abban áll, hogy Jézus együtt érez a depressziós emberrel. Az együttérzés azonban nem válhat túlzott gondoskodássá. Különben a depresszió még inkább megszilárdul. A depressziós magatartás a rokonokban gyakran „kímélő együttérzést” vált ki, „ami a depressziós emberek hosszú távú fejlődésére nézve kockázatot jelenthet, ha az együttérzés marad az egyetlen nyereség, amely a depressziósok számára elérhetőnek tűnik”.¹¹ Az együttérzés a terapeuta számára is annak kockázatává válhat, hogy ő is depressziós lesz. Együtt kell éreznie depressziós páciensével, belé kell éreznie. De szüksége van egy határra, hogy meg tudja őrizni saját erőforrásait.

[…]

A francia gondolkodó, Gabriel Marcel, aki kifejlesztette a remény filozófiáját, úgy véli, hogy az optimisták elfordulnak a világban lévő boldogtalanságtól és gonosztól. Csak nagyon beszűkülve észlelik a világot. Kizárnak minden kellemetlent. A remény valami más. Aki remél, tudatában van az élet tragikumának keménységével és veszteségélményeivel együtt. De nem reked meg a sorsa felett érzett kétségbeesésben. A remény kiutat mutat neki.

[…]

Ha az emberek mélyen benne vannak depressziójukban, úgy érzik magukat, mintha egy sötét gödörben lennének. És ezt a sötét gödröt nem lehet bevilágítani jámbor gondolatokkal. Úgy tűnik, hogy ezen emberek imái, istenbizalmuk és lelki vágyaik egészen eddig a mélységig zuhant. Ők úgy érzik, hogy el vannak vágva Istentől. Hogyan kezeljük tehát depressziójukat lelkileg? Ha a sötét gödörben ülnek, nem tudnak imádkozni. Az egyetlen út, ami maradt nekik, ha arra emlékeztetik magukat, hogy ott lenn is, ahol csak üresség van, Isten megtartja őket.