Micsoda kalandokon kell keresztül mennie a Szűzanyának, Szent Józsefnek és a kedves kis csacsinak, míg Betlehembe érnek! Egyiptomba is elkísérjük őket, no és haza is térünk velük a sivatagon átvezető, viszontagságos karavánúton…

Amikor az indulás előtti utolsó napon Mária fejni kezdett, az állatok a szokásosnál erősebben dörgölődtek hozzá.
– Milyen kedvesek vagytok! – szólt hozzájuk. – Talán tudjátok, hogy el kell utaznom? Úgy látom a szemetekből! A nővérem megígérte, hogy gondot visel rátok. És az öreg Judit is a szomszédból. Neki sok ráérő ideje van, akár mesélhet is nektek, meg kényeztethet, úgysincs más tennivalója. A nővéremnek viszont mindig sietnie kell majd!
Mekegés, bégetés volt az állatok válasza. De milyen szomorúan hangzott ez most!
– Ne szomorkodjatok, hamar visszajövök – folytatta Mária. – És akkor már a karomon fogom hordani a kisfiamat. El ne feledjétek, huncutok, kis rosszcsontok, hogy akkor majd óvatosnak kell lennetek, és nem szabad így lökdösődnötök, mert a Gyermek kicsi lesz és törékeny, ily kemény bökéseket el nem viselhet! Legyetek jók, míg távol vagyok. És várjátok türelemmel, mert azért mégis elég hosszú időbe telik, míg hazaérünk.
Este még egyszer bejött hozzájuk Mária elbúcsúzni.
– Reggel még nem lesztek ébren, amikor elindulunk – mondta.
De ők ébren voltak, mind egy szálig, és szomorúan figyelték, amint József a csacsit málházta.
– Ne szomorkodjatok – vigasztalta a kis csacsi barátait –, most ugyan elmegyünk, de hamarosan újra itt leszünk!
– Te meg vigyázz Máriára és a Kicsire – kötötték a csacsi lelkére az állatok.
– Megígérem – jelentette ki a csacsi ünnepélyesen.
– Gyere, indulnunk kell – szólt József Máriához, és a nyeregbe segítette. – Bár még teljesen sötét van, egykettőre felkel a nap. Hideg ez a reggeli szél, tekerd jól magadra a kendődet.
És Mária, József meg a kis csacsi útnak indultak a távoli Betlehem felé…