Napjainkban sokat hallunk a működési zavarokkal küzdő családokról, de alig esik szó arról, hogy mi jellemzi az egészséges és jól működő családi életet. Ebben kíván segíteni az olvasóknak a népszerű családterapeuta szerző, Gary Chapman, amikor könyvében sorra veszi a harmonikus család jellemzőit. Jól hasznosítható útmutatásai, tanácsai és a fejezeteket kiegészítő feladatok a harmonikus együttélés rejtelmeibe kalauzolják az olvasókat.

Gary Chapman könyve iránytűt ad a családok kezébe. Saját családi életének buktatóit sem elkendőzve megmutatja, mennyire fontos a szolgálatkészség, a házastársak meghitt kapcsolatának elmélyítése, egymás tisztelete, megbecsülése és bátorítása, és hogyan forrasztja mindezeket egységbe a szeretet kötőanyaga. Haszonnal forgathatják a könyvet mindazok az olvasók, akik meglévő vagy jövendőbeli családjuk összhangját szeretnék megteremteni vagy helyreállítani.

A meghitt házastársi kapcsolat titka legbenső lényünk megosztásában rejlik. Házasságkötésünkkor ezt természetesnek tartottuk, és úgy véltük, egész életünkön át ragaszkodni fogunk ehhez. Intimitás nélkül nincs szerető család, csak kiürült kapcsolatok. A bensőséges kapcsolat kielégíti a házastársak legmélyebb vágyait, és gyermekeik pozitív mintát kapnak a család működéséről.
A házastársi meghittség vágya mélyen gyökerezik a lelkünkben, és nagy hatással van a családi élet minden egyes területére. Elsősorban a férj és a feleség kapcsolatának minősítését befolyásolja. De hatással van arra is, ahogy gyermekeikhez viszonyulnak. Ha a házastársak meghitt kapcsolatban vannak egymással, olyan kiegyensúlyozott légkört teremtenek maguk körül, amely kedvezően hat a gyerekeikre is. Ha hiányzik az intimitás a szülők kapcsolatából, gyerekeik feszült kapcsolat légkörében nőnek fel, és egész életükön át viselhetik ennek nyomait.

[…]

Ha fegyelmezésre van szükség, szeretettel tegyük, ne indulattal vagy haraggal. A szeretet a gyermek érdekét tartja szem előtt, és a fegyelmezésnek azt a módját részesíti előnyben, amely hosszú távon is hasznára válik. A szabadjára engedett indulat pusztán a bennünk felgyülemlett feszültség levezetésére szolgál, és romboló hatással lehet gyermekünkre nézve. Nem azt mondom, hogy a harag érzése önmagában helytelen. Haragot vált ki belőlünk, mikor látjuk, hogy gyermekünk rosszat tett, vagy nem azt csinálja, amire kértük, esetleg a „nem”-et „lehet”-nek értelmezi, ami még „igen”-né is válhat, ha elég sokáig nyaggat minket.

[…]

Gyakran előfordul, hogy az apák minden játékban a feladatot keresik. Nem a játék örömét tartják fontosnak, hanem azt, hogy okulni lehessen belőle. Ismertem olyan apákat, akik sohasem engedték gyermeküket nyerni, abból a megfontolásból, hogy ha magas mércét állítanak elé, arra ösztönzik, hogy legyőzze az akadályokat, és a legjobbat hozza ki magából. Valójában azonban azok a gyermekek, akiket apjuk sohasem enged nyerni, végül elvesztik érdeklődésüket a játék iránt, és semmi örömet nem találnak benne. Senki sem vállalja szívesen az állandó vesztes szerepét.
Ne feledjük, hogy a játék fő célja a vidámság és az öröm. Eközben persze fejlődik a gyermek mozgáskoordinációja, kreativitása és kézügyessége, aminek később is hasznát veszi, mindez azonban csupán a játék velejárója, nem pedig a célja. A játék a nagy nevetések ideje, amikor szabadjára engedhetjük a képzeletünket, és fantáziavilágot építhetünk ki.