Mindegyikünk a saját útját járja. A saját keresztútját. Nevezhetjük hivatásnak is, a lényeg, hogy saját keresztünket hordozzuk hivatásunk útján.

Sokféle keresztúti elmélkedés létezik. Azonban ha csak olvassuk, akkor nem lesz a sajátunk, csak kívülállóként szemléljük. Ahhoz, hogy igazán részt vegyünk benne, saját keresztünket kell odahelyeznünk, saját szenvedésünket felajánlanunk, saját keresztutunkat végigjárnunk. Így tudjuk igazán átélni a mi keresztutunkat – s az Ő keresztútját.

A nagy komponista az asztalnál ült, ihletre várt. Az üres lapokra meredt, de a kottavonalak lassan összefolytak a szeme előtt; már cellarácsnak látta azokat: az adósok börtönének rácsai. Micsoda szégyen, hogy egyedül, nincstelenül, magára hagyatva tengődik itt, miközben a színházban tombolva ünnepli a közönség! Felháborító igazságtalanság, kínzó őrület! A pártfogók leereszkedően mondták:
– Dolgozni kell, barátocskám! Keményen dolgozni. Mi mindannyian szorgos munkával lettünk gazdagok. Henyélésből nem élhetsz meg…
Mintha nem ő tanítaná a botfülű gyermekeiket zenélni, éhbérért!
Szégyenkezve és alázatosan ment el a színházba, felvázolni a terveit. Népszerű darabot akartak, ami tetszik a népnek, amire tódulnak az emberek. Nos hát, megkapták. Hetek óta tele a nézőtér, minden este megy a darab, kiabálva, éljenezve tapsolnak az emberek! A direktor meg sajnálkozva tárja szét a karját:
– Sajnálom, fiam, nincs pénz. Talán majd legközelebb. Hja, az a sok muzsikus meg a díszletek…. Na és a primadonna is sokat kér: nehéz a szólama. Viszont nagyon szépen szól! Maga tehetséges, gratulálok! Írjon máskor is! Csak így tovább!!! – És megveregeti a vállát.
Aljas gazember, hogy nem sül ki a szeme. Meglopta, kihasználta, becsapta! Még neki kell szégyenkeznie, hogy túl drága darabot írt.
A pártfogókhoz is hiába ment, pedig az ő tanácsukra kezdett ilyen munkába.
– Ej, barátocskám! Milyen alantas szórakoztatás ez? Nem a mi fülünknek való! Most már menjen csak a csőcselék közé. Kunyeráljon tőlük, ha hozzájuk vonzódik inkább!
Szóval ők is elárulták, cserbenhagyták! A fájdalom kínja járta át minden tagját. De a legfájóbb mind közül Dorien, aki a szeme közé nevetett:
– Mihez kezdjek magával? Aranyos fiú, nekem harisnya kell, szép ruhák, arany karkötő meg egy új nyaklánc…
Azóta nem is írt, a levelekre nem válaszolt.
Dorien… A sóhajtás köhögésbe fullad. Kabátban ül a fűtetlen padlásszobában, de a sok réteg ruhában is reszketve didereg. Nem bírja már sokáig.
Nem tudja másképp kifejezni az érzéseit, mint zenében: a fájdalmát, haragját, csalódását. Minden hang vád lesz ellenük, a dallamok fogják bemutatni igaz történetét, az akkordok beszélnek a benne dúló viharról.
… És gyorsan komponálni kezdett, míg csak hidegtől reszkető kezéből ki nem esett a toll.