Egész életünkben keressük a boldogságot, amit nem is tudunk pontosan megfogalmazni. Kétségbeesésünk jelzi, hogy felőröl minket, ha a boldogság utáni vágyunkra nem érkezik válasz. Nem tudunk beletörődni. De ha jobban megnézzük, rájövünk, hogy egyáltalán nem tudjuk, mire is vágyunk, mit szeretnénk igazából, nem ismerjük vágyainkat. Kentenich atya a boldogság utáni vágyról tanít ebben a női lelkinapok anyagát összefoglaló kis füzetben, s arra jut, hogy a boldogság utáni vágy nem más, mint az Isten utáni vágy.

Isten valódi megközelítésében segíthet nekünk egy emberi tapasztalat: ha tisztelünk valamilyen híres személyiséget, megvan annak a veszélye, hogy egy bálványért rajongunk, amelynek a valódi személyiséghez nincs sok köze. Tisztábban látjuk ezt a személyt, ha hitelt érdemlő könyveket olvasunk vagy filmeket nézünk meg róla. Még hitelesebb lenne, ha közvetlenül megismernénk a környezetét: a barátait – hogyan viszonyulnak hozzá, mit mondanak róla, ő hogyan bánik velük –, a családját: milyenek magánemberként? De a legjobb, ha megismerkedünk vele, és meghallgatjuk, hogy mit mond saját magáról.

Hasonló ehhez az, amikor Istenhez akarunk közelebb kerülni: Isten megmutatta magát nekünk Fiában. Azon kell fáradoznunk, hogy megismerjük Őt, hogy meghallgassuk, amit azok mondtak róla, akik életében közel voltak hozzá. Csak így tudunk valósághű képet alkotni Istenről. Isten, akiben mi, keresztények hiszünk, megfoghatóvá vált Jézus Krisztusban.

[…]

A Szentlélek oltja belénk ezt az ősbizalmat Isten iránt, aki – mint anya a gyermekét – megtanít minket Istennel beszélni. Ő közvetíti számunkra – így fogalmaz Kentenich atya – az érzékenységet, a fogékonyságot, a beállítódást Istenre.

Amikor a hit ennyire a lélek mélyére hatol, megváltoztatja az embert, határtalan gondtalanságot, igen, belső derűt ad az embernek. Isten megfoghatóvá válik. Valóban remény és öröm, erő és fény lesz számunkra.

Mit tehetünk, hogy felkészüljünk ennek az ajándéknak a fogadására? Hogy Istent „kiszimatoljuk”, „ráérezzünk”, még a sötétben is kitapogassuk?

Példaként szolgálhat az a két érzékelésünk, amelyek a legerőteljesebben gyökereznek természetünkben: ízlelésünk és tapintásunk.