Devecsery László kedves – üde, ámde tanulságos mesekönyve, amelyben a szerző a mese eszköztárából merítve, magával ragadja a gyerekeket, de a népszokások és a néphagyomány Szent Mártonhoz fűződő elemeit sem feledve, a középpontba állítja az 1700 évvel ezelőtt Savariában született Tours püspökének alakját.

Huszonhetedik fejezet, amelyben meglepetést szerzek Mártonnak

Szombat van. Verőfényes, gyönyörű novemberi idő. A levegő is kellemes, ereje van a Napnak. A népnyelv ezt a novemberi időjárást hívja Márton nyarának – jutott eszembe. Mártonról pedig a számtalan időutazás, amellyel megismerhettem őt. Sokszor jártam nála vendégségben. Ezúttal elhatároztam: nagy-nagy meglepetést szerzek neki… Amikor megérkeztem hozzá, megkértem:
– Gyere, állj mögém!
Szűkösen ugyan, de éppen úgy, mint máskor, elfértünk rajta. Miközben felemelkedtünk, Márton nagyon-nagyon belém kapaszkodott. Én erősen, nagyon erősen arra gondoltam, Rétisas éppen oda repítsen bennünket, ahová én szeretném.
Így is történt.
– Mi ez a város?
– A hajdani Savaria!
– Az nem lehet!
– Már hogyne lehetne. Sok év telt el a te születésed óta. Ez a város azóta megnőtt egy kicsit. Ma Szombathelynek hívják.
– S ott, azok a kőalakok?
– Menjünk közelebb! Nézd meg alaposan, nagyon figyelmesen ezt a szobrot.
Mint aki kővé dermedt. Nem mozdult. Nem szólt. Aztán körbe járta. Csodálkozva, kérdőn nézett rám. Nagy nehezen, vontatottan, megszólalt:
– Hiszen… ez… én vagyok. Én vagyok? Tényleg én vagyok?
– Igen, te vagy!
– Ő meg itt… az… édesanyám?
– Az édesanyád, amikor…
– …amikor megkeresztelem.
– A szobor címe is ez: Szent Márton megkereszteli édesanyját…
– Én nem vagyok szent!
– A tőled távolodó időben majd az leszel… Fordulj csak meg! A templomot is rólad nevezték el.
Mintha könny csillant volna a szemében. Megölelt. Ekkor Rétisas, váratlanul, a lába alá gördült. Felemelkedtek. Még hallottam, amint azt mondja:
– Köszönöm!
Másnap reggel Rétisast a garázsban, a helyén találtam meg. Soha többé nem repült.