Ahhoz, hogy megértsük Wojtyla pápa grandiózus, néha „meglepő” tetteit, a gyökerekig kell visszanyúlnunk, felelevenítve azokat az epizódokat, melyek születésétől pápává választásáig alakították a személyiségét.

Pont ezt teszi Gian Franco Svidercoschi könyve, regényszerűen izgalmas lapjain, melyek egy kézikönyv pontosságával vázolják fel az eseményeket. Karol különböző életszakaszainak bemutatása közben – a gyermek, a férfi, a munkás, az értelmiségi és a pap – a szerző elmeséli a nácizmus és a kommunizmus satujába szorított Lengyelország vallási és kulturális kálváriáját is.

Gian Franco Svidercoschi 1959-től végez újságírói tevékenységet. Negyven éve foglalkozik a vallással és a Vatikánnal kapcsolatos eseményekkel, s emellett a nemzetközi, kiváltképp a kelet-közép-európai politikát is figyelemmel kíséri. Számos sajtóügynökségnél, szerkesztőségnél, rádió- és tévécsatornánál dolgozott. Az Osservatore Romano c. katolikus újság szerkesztő helyettese is volt. Két alkalommal készített interjút II. János Pál pápával, és együttműködött vele az Ajándék és titok c. könyv létrehozásában, melyben a pápa lelkészi tapasztalatait meséli el. Számos kötetet publikált, köztük Egy levél zsidó barátomnak címűt (1993), melyet húsz nyelvre lefordítottak.

A könyv alapján nagysikerű film készült.

A lány elment, hogy hívja a papot és a bátyját, Juliuszt; Karol nem mozdult el az ágytól. Térden állva az apja kezét tartotta és sírt, nem tudott megbékélni amiatt, hogy éppen ababn a percben nem volt otthon. Ugyanezt már kétszer átélte: először az anyja, másodszor pedig fivére, Edmund halálakor. Úgy tűnt, ezt a sors akarta így. Az érthetetlen, kegyetlen sors.

Egész éjjel virrasztott apja holtteste mellett. „Egyedül maradtam”, ismételgette Juliusznak, aki mellette maradt és vigasztalni próbálta.
– Húszévesen már mindenkit elveszítettem, akit szerettem! – mondogatta kétségbeesetten és talán egy kicsit indulatosan.

Nem csupán zavarodottságot és bizonytalanságot érzett amitt, hogy elveszítette azt, aki mindig mellette volt és támogatta, védte. Ennél sokkal mélyebb érzésről volt szó. Minha hirtelen vége szakadt volna mindannak, amit az apja képviselt: a hagyományoknak, a család történetének, sőt még az autoritásnak is. Mintha erőszakkal szakították volna ki abból a földből, amiben eddig nevelkedett.

[...]

Eleinte kissé nehéz volt megszoknia új környezetét. Karol vallást oktatott az egyik gimnáziumban, és sok időt töltött a gyóntatószékben. Míg egy napon a Szent Család kedvesnővérei, akik egy egyetemi leánykollégiumot vezettek, meghívták, hogy tartson beszélgetésekkel egybekötött előadássorozatot a diáklányoknak. Így kezdődött a kapcsolat, szinte a véletlennek köszönhetően. Ezeknek a találkozóknak aztán gyorsan híre ment a fiatalok körében.

A lányokhoz további diákok is csatlakoztak; egyre több fiatal gyűlt össze, akiket magával ragadott a fiatal káplán. Az első alkalommal fordult elő, hogy egy pap ahelyett, hogy kizárólag Istenről beszélgetne velük, életük különböző eseményeire is kíváncsi volt. Nem kerülte el a legkényesebb kérdéseket sem. Nyíltan válaszolt a fiatalok kérdéseire, hogy miként oldják meg érzelmi problémáikat; beszélt a házasságról, a munka világáról a felnőttekkel való kapcsolatukról.

Nem olyan volt, mint a papok többsége, akik mindig ugyanazokat az előre kiszámítható, klerikalizmussal átitatott dogmákat sorolták. Nem úgy beszélt, mint az egyetemi tanárok, akik az előadóteremben megbúvó besúgók miatt nem merték magukat szabadon kifejezni. Wojtylának különleges módszere volt: az ateizmus ellen volt, mégsem támadta közvetlenül a marxizmust; de hogy bebizonyítsa, milyen éles ellentétben áll a fiatalok világával és szükségleteivel, gyakorlatilag belülről rombolta le ezt az ideológiát.