Ha jobban elmélyedünk Benedek Elek munkásságában, meseírói tevékenysége mellett egy sokoldalú, színes pályaképet kapunk: volt országgyűlési képviselő, lapszerkesztő, kritikus, újságíró és műfordító is. Az első világháború végén, amikor közel kétszázezren vándorolnak ki Erdélyből, az idősödő író szembefordul a menekültáradattal, és hazatér Kisbaconba. A főváros nyújtotta egzisztenciális biztonság helyett a kisebbségi létet választja. A kötetben szereplő novelláinak egy részét ebben az időszakban írja. Visszavonulva a közélettől, látva a háború utáni világ alakulását, elkeseredve panaszkodik: „Az erős leveri és ráadásul még meg is veti, lelkében megalázza a gyöngét. Kenyeret dob neki, hogy éhen ne vesszen, de szíve melegéből nem juttat neki egy leheletnyit.”

Az író ezen akar változtatni. Bár otthon dolgozik, állandó érintkezésben marad falujával és a világgal. Ha összegyűlik a család – a hat gyerek és az unokák –, jól elférnek a nyolcszobás udvarházban.

Novelláiban a mosoly és a könny valós élményekhez kapcsolódik, s olyan alakokhoz és eseményekhez, melyeken érezni a közvetlen átélés melegét. Szilárd erkölcsi elveket közvetít: a szeretet, a család, a becsület, a tisztességes munka, a tanulás, a hazafiság értékeit, s nem utolsósorban a hitet, hogy van fölöttünk valaki, aki alakítja a világ folyását – rajtunk keresztül: „A kicsi Jézuska, az örökkön élő, soha el nem múló szeretet, édes fiam. Ő lakozik a mi szívünkben…!”