A Jel Kiadó az Erkölcsteológiai Tanulmányok (ETT) és az Erkölcsteológiai Források (ETF) mellett rendszeresen megjelenteti az Erkölcsteológiai Könyvtár (ETK) sorozat köteteit. Ez utóbbiban évente egy-két olyan kiadványt ajánl az Olvasók figyelmébe, amely megbízható monográfiaként bizonyos részprobléma keresztény áttekintését tartalmazza. 

Mostani könyv szerzője, Servais Pinckaers korunk jelentős morálteológusa volt. Írásaira jellemző, hogy dominikánus mestere, Aquinói Szent Tamás nyomán az erkölcs megalapozását az ember boldogságvágyára építi fel. Hatalmas ismeretanyaga van a tomista teológiáról, de a XX. század antropológiai nézőpontjának beépítése által a hétköznapi erényes élet, valamint a Szentlélekkel átitatott keresztény spiritualitás is teljes valóságában jelenik meg a könyveiben.

A jelen kötet, röviden, de mélységes tanítói erővel fejti ki, hogy mi is a keresztény, pontosabban a katolikus erkölcs lényege. A bibliai gyökerek után pedig feltárja a különböző történelmi korok morálteológiai problémavilágát.

Szent Tamás, miként az Atyák is, egyértelműen elismerte az erkölcsi kötelezettségek létét, ugyanakkor azokat alárendelte az erényeknek. Az új elképzelés szerint ez a viszonyulás megfordul: a kötelesség kerül előtérbe, s maga alá gyűri a morális teljes területét. Ekkor születnek meg az úgynevezett „kötelesség erkölcstanai”, melyek később a parancsnok és az imperatívuszok erkölcstanának formáját öltik magukra, s melynek kiváló mintáját adja majd Emmanuel Kant a filozófiában.

[…]

A lelkiismeret valóban kétarcú tulajdonság: a törvényre és Istenre tekint, ugyanakkor a cselekvőt, a személyes ént képviseli, melynek részét képezi. Mármost a Zsinat hatására katolikus körökben a legalizmus túlburjánzására való reakcióként a törvénnyel kapcsolatban kialakult egy bizonyos ellenszenv, amely az erkölcstan súlypontját a szabadság, a cselekvő és a lelkiismeret oldalára helyezte. Ennek megfelelően lassanként a személyes lelkiismeret válik az erkölcsi kérdések végső bírájává, s gyakran nem figyelünk eléggé arra a kétértelműségre, amely abból fakad, ha a lelkiismeret kifejezés többé-kevésbé az ember személyes és általában önző véleményét jelenti.

[…]

Az erkölcsi fejlődés második szakasza, melyet a progresszív személyes kezdeményezőkészség jellemez, elhozza a törvény belsővé tételét, mivel ebben a szakaszban egyre jobban megértjük, mennyire összhangban állnak az előírások, illetve legmélyebb és legjobb vágyaink. Ez a helyes cselekvés megtapasztalásának a gyümölcse. Úgy érezzük, már nem félelemből kell a törvényt betartanunk, hanem mert saját jószántunkból is úgy tennénk – a bennünk megtalálható gyengeségek és ezekkel ellentétes reakciók ellenére is. Felfedezzük, hogy az erény az erőfeszítéseken és megpróbáltatásokon túl örömet is okoz.