Werner Alajos, a huszadik századi magyar egyházzene egyik legkimagaslóbb alakja harminc éve hunyt el. Legismertebb művét, a Négy passiót ma is országszerte éneklik templomainkban. A Megváltó szenvedéstörténetéhez kapcsolódik keresztútja is, melyet 1951-ben írt, s amely a közelmúltban került elő hagyatékából. A tizennégy stációt nyomon kísérő elmélkedései az Oltáriszentséget és a minden Szentmisében megújuló keresztáldozatot állítják a középpontba, de Krisztus szenvedésén túl felsejlik előttünk a magyar kereszténység hatvan évvel ezelőtti kálváriája is, mely az idők múlásával szelídült ugyan, de ma sem vesztette el aktualitását.

Mi is meggyújtjuk mécseseinket, és tüzet fogunk tőlük. A sok pislogó mécsest összefogjuk, Uram, és mint a szeretet és az engesztelés lángtengerét mutatjuk be néked. Sírunk, főleg azok felett, akiket a világ elcsábított, akiket a gonoszság mostanában megejt és elrabolt tőled, s akikhez most nem férkőzhetünk sem az egyéniség varázsával, sem az evangéliumi szó erejével, hatalmával, sem szentségeid isteni erejével – hanem csak alázatos, bánkódó és engesztelő könnyeinkkel. (VIII. stáció)