A művészet és a vallás viszonyának vizsgálata a vallástudomány egyik leggyorsabban fejlődő területe.

Graham Howes invenciózus könyve a vallás és a vizuális művészetek kölcsönhatását vizsgálja a kereszténység és más vallási hagyományok területén.

Egy kizárólag vallásos témákat festő művész látta, hogy miközben néhány hölgy buzgón fürkészte alkotását, egy úriember odalépett hozzájuk, és így szólt: „Mi ez? Ó, egy szentírási téma. Ne fecséreljék az idejüket ezzel – nem éri meg –, minden ilyen mű felháborító az idén.”

Azt mondhatnánk, hogy a vallásos témának ez a műfajon belüli beskatulyázódása egy mindinkább specifikussá váló fiúkba hasonlítható ahhoz a szélesebb és korábban kezdődő szekularizációs folyamathoz – és része is annak –, amely a liturgiát, a teológiát, sőt még a hitet is különálló és hallgatólagosan marginális helyre ültette át a viktoriánus kultúrában.
Tisztán gazdasági szempontból tekintve a korabeli eladási adatok szintén azt jelzik, hogy a század közepét megelőzően vagy egyáltalán nem, vagy nagyon csekély piaca volt minden magas művészetnek, és valószínűleg nem is volt rá közigény, lett légyen akár szakrális, akár világi témájú. Magát a vallásos művészetet illetően három sajátos kényszer működött. Az egyik, hogy hiányzott az Anglikán Egyház támogatása. Valóban groteszk, ha talán kikerülhetetlen volt is, hogy az 1830-tól 1850-ig tartó erőteljes templomépítési vagy -bővítési program a vizuális művészeteket illetően nagyon csekély esztétikai következménnyel járt. A hivatalos egyházpolitikát Lord Bexley anglikán mágnás Benjamin Haydon festőművészhez intézett megjegyzése szemlélteti: „Hadd építsünk először templomokat, Haydon úr, aztán majd elgondolkodunk a díszítésükön is.” A korlátozás azonban nemcsak haszonelvű, hanem ideológiai jellegű is volt. Ennek forrása valójában már a reformációban is benne rejlett. Ahogy Samuel Redgrave kritikus megjegyzi: „a protestáns Anglia sohasem tudta legyőzni reformátorainak a szentírási témákkal szembeni ellenvetéseit.”