Emmánuel Maillard nővér 1976 óta tagja a Nyolc Boldogság Katolikus Közösségnek. 1989 óta él Medjugorjéban. Hol megindítóan, hol humorosan beszéli el a helyben, vagy szerte a világban végzett missziói során összegyűjtött tanúságtételeket. Úgyszintén megoszt velünk néhány bensőséges részletet saját lelki megtapasztalásaiból.

(Francia Kiadó)

Aki elolvassa Emmánuel nővér könyvét, belép a hit titokzatos világába. Szinte érezni a természetfeletti atmoszféra erejét. Gyógyulások, megtérések, mély vallomások nyomán feltárul a belső misztérium, amelyet Isten keze átformál. Eltűnnek az anyagi világ determinizmusai és felragyog az isteni jelenlét. Az ember szabaddá válik. Lehullnak az álarcok, a mindennapok megszokott formái, és előtűnik a csoda, Isten szépsége és öröme az emberi szívekben.

Ajánlom mindazoknak, akik Medjugorje csodáit meg akarják ismerni.

(Katona István atya)

– Hogy mersz megáldani engem?!
Hirtelen megindult, rohanni kezdett végig a peronon, és ujjával rám mutatva fenyegetőzött:
–  Hagyd abba! Ne áldj meg, ne áldj meg!
Olyan volt, mint egy megvadult oroszlán, amelyik éppen prédájára támad, hogy felfalja. Én magamban nyugodtan folytattam az áldást, ugyanazokkal a szavakkal. A körülöttem álló emberek kérdezgetni kezdtek:
–    Ismeri ezt a nőt? Miért akarja megtámadni magját?
–    Hagyják csak, meglátják, nem lesz semmi baj!
A peron hosszú volt, de a nő gyorsan haladt előre annak ellenére, hogy az emberek igyekeztek feltartóztatni. A mi peronunkon és a szemköztin is mindenki őt nézte, várva, hogy mi fog történni. Egyesek halálra rémültek. Egészen közel volt már hozzám, habzott a szája, káromkodott ordított… meg akart fogni… Nem tudom, mi maradt volna belőlem, ha a Gospa nem vigyáz rám! Legalább tíz férfi sietett a segítségemre, de éppen hogy csak meg tudták állítani a nőt, mert emberi erőt meghaladóan tört előre. Tudtam, hogy Isten meg akarja érinteni őt kegyelmével, én pedig minden körülmény ellenére ismételgettem az áldást, minden szót szívemből ejtve ki. Amikor az áldás célba talált, a nő lenyugodott, háborgását mintha elvágták volna. Mintha valami nagy szabadulást élt volna át. Amikor a metrószerelvény nagy zajjal és kattogással végre megérkezett, a nő beszállt az első vagonba, és leült, mintha mi sem történt volna. Az arca egészen megváltozott, már nem tombolt, békesség jelent meg rajta. Én is ugyanabba a vagonba szálltam, és úgy néztük egymást, mint két barát. A magam állomásánál leszálltam, ő pedig tovább ment. Soha többet nem láttam.