„Az emberek imádságra vágynak. Az imádságról szóló teológiai munkákban nincs hiány. Vannak köztük nagyon jók is. De vajon hol találkozunk tanúságtétellel? Önmagáról senki sem beszél szívesen. Az ima forrásvidéke amúgy is olyan belső terület, amelyről ritkán esik szó. A legtöbben még le sem szálltak mélységeibe.
Keveset tudunk magunkról. Keveset testünkről, és még kevesebbet rejtett, belső életünkről. Önmagunk határvidékein élünk, a felszínen, hámrétegünk szintjén. Mélységeinkben felfedezésre váró területek hevernek parlagon.” (André Louf)

André Louf 1929-ben született a belgiumi Louvainben. 1951-ben belépett az észak-franciaországi Mont des Cats trappista apátságába, ahol 1963-tól 1997-ig volt a közösség apátja. Visszavonulása óta Dél-Franciaországban a bencés nővérek Simiane-Collongue monostora mellett él. A nyugati monasztikus lelkiség egyik leghitelesebb képviselője, aki műveiben a szerzetesi tapasztalatot hozza közel és fordítja le a mai olvasó számára. A Bencés Kiadónál korábban megjelent könyvei: Bennünk a Lélek imádkozik (1994), Alázat és engedelmesség (1995), Gyengeség és kegyelem (2004, első kiadás; 2006, második kiadás).

A kérdés régebben így hangzott: mi az imádság? Ma egyszeriben így: imádkozunk-e még? Azelőtt magát az imádságot nem vonták kétségbe: a sok gyakorlat egyike volt. Előírták, sőt körülírták, a műfaj legaprólékosabb szabályaival. Számtalan imamódszer létezett. Mindenki igyekezett, olykor valódi nagylelkűséggel, hűségesnek maradni ahhoz, amit – többé-kevésbé a birtokos névmást hangsúlyozva – az „én elmélkedésemnek” nevezett. Ez az elmélkedés vagy „sikerült”, vagy „nem sikerült”. Úgy beszéltek róla, mint valamiféle gyakorlatról, amelyben a kegyelem mellett az ügyesség és a rátermettség a döntő.
Ma egyszerre minden megváltozott. Nem tudjuk, imádkozunk-e, sőt azt sem, lehetséges-e egyáltalán az imádság. Ami régebben túlontúl egyszerű volt, ma hihetetlenül nehéznek tűnik. Gyanakodva kérdezzük: ima volt-e egyáltalán az, amit régebben imádkoztunk? Hogyan imádkozzunk? Hol imádkozzunk?

[…]

Szent Antal rámutat a megoldás útjára. Így gondolkodik: „… aki a pusztaságban telepszik le, és a csöndességet gyakorolja, három háborúságtól szabadul meg: a hallásétól, a beszédétől és a látásétól. Már csak egyet kell kiállnia: a szívét.”– Ismét témánknál vagyunk: a magányban elkerülhetetlenül felszínre kerül az emberi szív, vele született kettősségével együtt; még a bűn rabja (Róm 7,14), de már benne lakik Isten, benne lakik az imádkozó Szentlélek. Az imádság során legelőször a bán emelkedik a felszínig. Pusztító erővel, csüggesztően.
Ezt megtapasztalni szó szerint rettenetes. A sivatag elszakít minden más valóságtól, saját semmiségünket szögezi szemünkbe. Semmilyen látszat nem segít. Semmi nem nyújt felszíni védelmet, semmi nem vonja el a figyelmet. Az ember mezítelenül, védtelenül áll Isten előtt, minden szegénységével, gyengeségével együtt: ezekből tevődik össze egész lénye. Mielőtt a sivatag elvezetné az Istennel való találkozásra, kinyilatkoztatja neki, mennyire korlátolt, mily végtelenül kevés is önmagának.