Szentlélek – sok ember számára túlságosan elvontnak tűnik ez a fogalom, tartalma pedig felmérhetetlen. A szerző pszichológusi tapasztalatai alapján közelít a mérhetetlenhez.

Azt írja le, hogyan meríthet új erőt és szenvedélyt Isten e naponta és mindenütt megtapasztalható közelségéből és erejéből bárki, aki szóba áll vele.

A magam részéről elmondhatom: én ugrottam, ráhagyatkoztam a Mérhetetlenre, a Szentlélekre, a tapasztalatból tudom, hogy igenis elkap. Ez a tudás nem mindig volt a birtokomban. Én is ismertem a kételyt, s életem egyes szakaszaiban korántsem voltam biztos benne, hogy nem csupán önámítás-e az egész. Istennel kapcsolatos képzeteimet időnként ki is kellett igazítanom, mert törékenyeknek bizonyultak, s nem voltak elég teherbírók. Az élet attól a fájdalmas tapasztalattól sem kímélt meg, hogy csalódjam bizonyos emberekben: csalódtam azokban, akikre építettem, akikben feltétel nélkül megbíztam, akiket valamiképpen „isteneimmé” tettem. Végül is ez a kijózanító tapasztalat, amely beletaszított saját mélységembe, előfeltétele volt annak, hogy a mélyből, amikor már senkire sem számíthattam, megkockáztassam az áttörést a korlátlanba, a mérhetetlenbe, és végül el is jussak oda. Olyan volt ez, mintha meghaltam volna, hogy ismét élhessek.
Erre a meghalásra azonban szükség volt ahhoz, hogy valóban a mérhetetlennel egyesüljek, hogy valóban a mérhetetlenhez, a korlátlanhoz, Istenhez csatlakozzam – és ne a korlátozott hoz. Eddig kedvező tapasztalatokat szereztem e tekintetben: újra meg újra érzem az összetartozást a Mérhetetlennel, Istennel, s abban a tudatban élet, hogy olyan végső alapra találtam, amely megtart.

[…]

Abban a pillanatban, amikor azt hinnénk, egyenlőek vagyunk Istennel, s a Mérhetetlen iránti vágyakozásunk beteljesedett, ellankadnánk, és már semmi sem hajtana, elevenségünk dinamikája elapadni. Azt is mondhatnánk: „munkanélkülivé” válna a bennünket életben tartó erő, a Szentlélek. Más a helyzet akkor, ha törékenységünk tapasztalata alapján erősödik bennünk az a felismerés, hogy a Mérhetetlen iránti vágyakozásunk végül is nem teljesedhet be a földön. Ebben az életben minden szimfónia befejezetlen marad, mondja Karl Rahner. A Mérhetetlen iránti vágyakozásunkat ez tartja életben, sőt fokozza olykor.
Egyfelől az a veszély fenyeget, hogy azonosítjuk magunkat a Mérhetetlennel, és megfeledkezünk arról, hogy mindig „csak” emberek maradunk; másfelől viszont korlátozottságunk megtapasztalása reménytelenségbe csaphat át, tehát béníthat is. Ebben az esetben ismét fel kell szakítanunk a Szentlélek iránti vágyakozást, engednünk kell, hogy a Szentlélek újból lángra gyújtson. Tovább kell dolgoznunk a szimfónián, amely csodálatos és egyedülálló lehet még akkor is, ha életünk során befejezhetetlen marad, nem is szólva a záróakkordról.