„Ha az irodalmi érték a szeretetreméltóság, akkor Móra Ferenc helye a legelsők között van” – Hegedűs Géza igen találóan fogalmazta meg azt, ami előszörre eszünkbe juthat az író műveinek olvastán.

Móra Ferenc jól ismerte az alföldi szegény emberek világát, amiről az e kötetbe válogatott elbeszélései szólnak. Maga is ebből a világból jött, ebből emelkedett értelmiségi pályára – de soha nem feledte el ezt a világot, a szegénysorsot, a nyomorúságok közepette is békés megelégedettséget; s az embereket, akik e nagy nyomorúságban is oly nagyon tudták egymást szeretni.

„Megírtam az életem történetét, mielőtt a Jóisten pontot tenne utána. Lehet, hogy nem olyan érdekes, amilyennek én látom, de egyet meg lehet belőle tanulni: hogy nincs boldogság ezen a földön, csak annak, aki embertársait szereti.” Így vallott az író élete alkonyán, öreg diófák alatt üldögélve, s e vallomást tükrözik elbeszéléseinek hősei is: az önfeláldozó kisdiák, Három Matyi; az előbb egymás ellen fenekedő, később megbékülve közös malmot építő szőregi török és magyar molnár; az öreg vak koldus, aki egyetlen vagyonát, kopott furulyáját ajándékozza Damjanich tábornoknak; a holtában is a szegényeket segítő Tót Antal, és a többiek.