„Szeretem a tüzet nézni. A tűz örök rejtelem és jóleső melegség. Aki a tüzet nézi, annak a lelke megcsöndesül; valami édes félálom szállja meg – édes félálom: nyugodalom.

A tűzben történetek vannak. Mesehangú és mesének illő színes történetek, amiknek se eleje, se vége nincsen, hanem minden rend nélkül egybefolyik egyik a másikkal. Az ember nem tudja, valóban megtörténtek-e, vagy csak álmodja őket.”

A XX. század nagy magyar írójának ilyen, tűz mellett ülve megálmodott történeteiből nyújt át egy csokorravalót ez a kötet. Bibliai, vallásos ihletésű legendák és a hétköznapi életből vett elbeszélések váltják egymást egyre. Közös jellemzőjük a hit és az emberszeretet, az erkölcsi tisztaság és a hétköznapi bölcs józanság hirdetése, ami Gárdonyi Géza műveit annyira jellemzi.

Mindazonáltal e „mesehangú és mesének illő” történetektől távol áll valamiféle hamis idill megfestésének szándéka. Az elbeszélésekben megjelenik az emberi nyomorúság, a sokszor elkeserítő szegénység gyötrelmeinek mélysége; az író hősei között megtaláljuk az esendő és bukott embereket – és e bukottság olykor szomorú, tragikus következményeinek bemutatását is. Gárdonyi Géza a jó szamaritánus példáját követve önti sebeinkre a csípős bort és a simogató olajat – tudva jól, hogy mindkettő gyógyít…