Szeretünk utazni, de a legnagyobb utak nem mindig térképen rajzolódnak ki. Bár a mai ember egyre gyakrabban indul útnak, a legmélyebb felfedezések mégis a lélek csendjében születneki meg. Ez a kötet ilyen utazásra hív: történeteken, gondolatokon és belső felismeréseken át vezet el önmagunkhoz és egymáshoz. Az olvasás képzeletünk sztrádáján visz tovább távoli tájakra, más életekbe, új nézőpontokhoz. Segít megállni a rohanásban, újragondolni, mi az igazán fontos, és rátalálni arra a jóra, amely ott rejtőzik bennünk, körülöttünk és másokban is.

Ahogyan egy utazásra készülünk, úgy hív ez a könyv is tudatos jelenlétre: figyelemre, nyitottságra, bátorságra. A négy fejezetből álló kötet lírai bevezetőkkel és rövid történetekkel segít eligazodni az élet kérdéseiben: múlt és jelen találkozásában, döntéseink súlyában, kapcsolataink mélységében. Útitárssá válik, egyszerre vigasztal, bátorít és irányt mutat. Mert az igazi utazás nemcsak új helyekre vezet, hanem segít megérkezni, hazatalálni. 

Aranygyűrű

Házasságkötés előtt állt a fiatal hölgy. Nagyon várta a nagy napot, a nagypapa már nem érte meg, hogy szeretett lányunokája férjhez megy. A nagymama viszont büszkén nézett rá. A nagyszülők jelentették neki mindig a béke szigetét. Azt a helyet, ahová mindig elmehet erőért, jó szóért, bátorításért. Mikor az iskolában szekálták, elég volt egy fél óra a nagyszülői házban. Amikor nem úgy sikerült a dolgozat: - Ugye segítesz anyának elmondani? – Aztán, amikor a továbbtanulás kapujában állt, ebben a házban döntötte el, merre tovább. Így emlegette a helyet: ahol tisztelik a szabadságot, megőriznek a rossztól, de mindenben támogatnak.

A világ olyan hely lett, ahol egyre nagyobb szükség lett erre a béke szigetre, de itt megerősödött annyira a lelke, hogy bátran viselte az élet viharait. Nagypapa elvesztése után nem volt ugyanolyan a ház. Mégis a nagymama gondoskodott arról, hogy mindennek ellenére továbbra is otthonnak érezze a helyet a lány. Így szívesen járt oda utána is. Így történt, hogy a nagy nap előtt egy héttel még egyszer elment a nagymamához. Tele volt bizonytalansággal, kétségekkel, a jövőtől való félelem szorítani kezdte mellkasát.

A nagymama teát készített, leültek és szeretettel kezdett mesélni, ahogy szokott régen. Elmondta, mikor ő volt a fiatal mennyasszony az esküvő előtti estén az édesanyjával beszélgetett. Izgatottan mutatta meg az új aranygyűrűjét, amely ragyogott a fényben. Nagyapád pedig nagyon nehezen szerezte be annak idején ezt a csodás ékszert. Az édesanyám mosolyogva megfogta a kezemet, és így szólt: „Drága lányom, ez a gyűrű szép és fényes, de az igazi értéke nem a külsejében rejlik, hanem abban, amit jelképez. A szeretet, amelyre majd fogadalmat teszel, nem mindig lesz fényes és könnyű. Néha tűzben kell edződnie, néha csiszolásra szorul. Viszont, ha hűséges vagy, ha megbocsátasz és kitartasz, akkor az idő nem elhasználja ezt a szeretetet, hanem még értékesebbé teszi.”

Évtizedek múltán a mennyasszony már idős asszonyként nézett a gyűrűjére. Már nem volt olyan fényes, karcolások borították, de minden egyes karcolás egy közös történetet, egy megélt próbát, egy győzedelmes napot jelentett. Akkor értette meg igazán, hogy a szeretet, mint legértékesebb arany, az idővel nem elkopik, hanem egyre becsesebbé válik. Így mutatta meg a nagymama a kopott régi gyűrűt, amit özvegyként is büszkén hordott.

Nagymama Corrie ten Boom holland hitvalló szavait kívülről tudta és ismételte most is, mint jó tanácsot: „A megbocsátás kulcs a neheztelés ajtajának és a gyűlölet bilincseinek kinyitásához. Összetöri a keserűség láncait és az önzés bilincseit.” Az aranygyűrű ezt jelentette számára.

A nagymama egy pillanatra elhallgatott. Tekintete az ablakon túlra révedt, ahol a kert végében egy öreg almafa állt. A lány tudta, hogy ilyenkor valami fontos emléket keres elő a szívéből. Halkan kezdte mondani, mint megélt élettapasztalat szólalt meg a bölcsesség hangja.

- Tudod nagyapáddal sem volt mindig könnyű az élet. Volt olyan év, amikor alig volt pénzünk. Egyszer még a téli tüzelő miatt is aggódtunk. Emlékszem, este a konyhaasztalnál ültünk, és mindketten féltünk. Nem egymásra haragudtunk, hanem a gondokra. Mégis egymáson csattant a feszültség. Akkor éjszaka nem tudtam aludni. Kimentem a konyhába, és azt kérdeztem az Úrtól: „Valóban ezt az embert adtad mellém?” Reggelre nem a körülmények változtak meg, hanem a szívem. Megértettem, hogy nem az a kérdés, mennyire tökéletes a társam, hanem hogy hajlandó vagyok-e szeretni akkor is, amikor nehéz.

A lány figyelmesen hallgatta. Eddig azt hitte, a nagyszülők házassága valami különleges, földi gondoktól mentes történet volt, amolyan édeni állapot. A nagymama könnyes szemmel folytatta, szelíd, szerető hangon.

- Aztán volt egy másik eset is, nagyapád egyszer elfelejtette a házassági évfordulónkat. Egész nap vártam, hogy eszébe jusson. Estére nagyon bántott a dolog. Ő pedig csak állt előttem zavartan, mint egy iskolás fiú. Később sokszor nevettünk ezen. Tudod, miért? Mert rájöttem, hogy egy elfelejtett dátum nem tudja eltörölni azt a sok ezer napot, amikor szeretett engem. A házasságban nem az számít, hogy a másik soha nem hibázik, hanem hogy a szeretet mindig nagyobb marad a hibáknál.

A nagymama megfogta az unokája kezét. A ráncos kéz és a fiatal kéz összeértek a szeretet, bölcsesség átadásának szent pillanatában.

- A mai világ azt mondja, hogy ha valami megkarcolódik, cseréld le. Isten azonban gyakran azt tanítja, hogy ami értékes, azt javítsd meg, hordozd tovább, és becsüld meg még jobban. A házasság is ilyen. Nem azért szent, mert a benne élő emberek tökéletesek, hanem mert Isten kegyelme napról napra összetartja őket. Minden karcolással, minden sebbel csak jobban szerettük egymást.

Ezután felállt, odalépett a régi komódhoz, és elővett egy kis, kopott Bibliát. A megsárgult, rongyos lapok elárulták, hogy jól használják, vagyis rendszeresen lapozgatják. Kinyitotta annál a résznél, amelyet nagypapa annyiszor olvasott fel esténként. Pál apostol szeretethimnuszát az utolsó években lefekvés előtt mindig felolvasta a nagypapa.

- „A szeretet türelmes, jóságos… mindent elvisel.” Tudod, kislányom, ezt az igét sok esküvőn felolvassák. Azonban az igaz jelentését nem az esküvő napján érti meg az ember, hanem húsz, harminc, vagy ötven év múlva.

A lány szemében könnyek csillantak. A mellkasát szorító félelem lassan oldódni kezdett. Nem azért, mert minden kérdésére választ kapott, hanem mert megértette, a házasság nem a vágyakra, hanem a hűségre épül. Nem az én boldogságomra, hanem a másik boldogítására hív.

Amikor este elindult hazafelé, a nagymama az ajtóban még utána szólt:

- Ne azt keresd, hogy lesz-e nehéz napotok! Olyan minden házasságban akad. Inkább azt keresd, hogy kihez fordultok majd azokon a napokon. Ha Isten ott lesz köztetek, akkor a legmélyebb karcolásokból is áldás lehet.

A mennyasszony mosolyogva bólintott. A következő héten, amikor a templomban felhúzta szíve választottja az ujjára a gyűrűt, már nem csupán egy szép ékszert látott benne. Látta a nagyszülei hosszú útját, a megbocsátás könnyeit, az együtt hordozott terheket, az imádságban eltöltött estéket és Isten megtartó hűségét. Akkor megértette, az arany igazi értéke nem a ragyogásában van, hanem abban, hogy kihez köt bennünket. Ahogyan a házasság igazi értéke sem a nagy nap szépségében, hanem abban a kegyelemben rejlik, amely két embert egy életen át megtart az Úr kezében. Megtart egymás terheinek hordozásában, ez az igazi kincs. Nagymama a templom padban tudta ezt, amikor ott imádkozott a szertartáson, a mennyei padsorban vele együtt nézte élete párja, akinek szinte hallotta ekkor a hangját: szép lecke volt nagymama! – a kopott aranygyűrű is szebben ragyogott, mint valaha.

Pete Polgár Máté Útmutató utazások című könyve lelki és gondolati utazásra hívja az olvasót. Rövid, elgondolkodtató történetein keresztül segít jobban megérteni önmagunkat, kapcsolatainkat, döntéseinket és a hit szerepét az életünkben. A kötet arra ösztönöz, hogy a mindennapok rohanásában időzzünk el egy-egy fontos kérdés mellett, fedezzük fel a bennünk és körülöttünk rejlő jót, és bátrabban keressük a szeretet útját. Olvasmányos, lélekemelő könyv azoknak, akik szeretnének megállni, elgondolkodni és közelebb kerülni önmagukhoz, egymáshoz és Istenhez.