Ez a könyv nem pusztán egy újabb írás a szentmiséről. Egyenesen a misztérium szívébe vezeti el olvasóit; egyszerűen, és ahogyan a cím ígéri: mindig a történésre irányítva figyelmünket. Kézen fog és lépésről lépésre kalauzol végig a rituális történéseken ahhoz az egyedülálló eseményhez, amely a szentmisén végbemegy. Igen, a szentmise megváltásunk eseménye „test”-közelben: Isten a mi szavainkat, emberi gesztusainkat, anyagi világunk elemeit használja fel, hogy cselekedjen életünkben.

Ebbe az eseménybe léphet be az olvasó Jeremy Driscoll nagyszerű könyvének segítségével, amely teológiai és spirituális mélységének, ugyanakkor közérthető stílusának köszönhetően egyaránt válhat életünket formáló lelki olvasmánnyá és imacsoportok közös elmélkedésének kiindulópontjává; jól használható sorvezetőként az eukharisztiáról szóló katekézishez vagy teológiai tankönyvként is.

Ha egy pillantást vetünk a születő egyház prédikációinak tartalmára, ahogy az például Szent Pálnál megjelenik, akkor olyan helyzettel találjuk szemközt magunkat, amelyben még nem érződik a szüksége olyasvalaminek, ami az evangéliumok műfajához hasonlítható. Pál csak Jézus halálát és feltámadását hirdette, és anélkül tudta hirdetni az evangéliumot, hogy a számos jézusi mondásra, példázatra, csodára hivatkozott volna, nem beszélve születésének körülményeiről. Ahogyan változtak a körülmények és múltak az évek, a közösségek szükségét érezték, hogy bővebben mondják el Jézus életét. Ebből született a négy evangélium. Máté és Lukács esetében ez az igény visszanyúlik Jézus családfájára és születésére. De minden esetben, bármit mondjanak is el Jézusról – legyenek azok a születését környező csodálatos részletek, tevékeny szolgálatának szavai és tettei –, mindnek az a célja, hogy szenvedésének misztériumát teljesebb környezetben helyezzék el. Egy olyan igehirdető, mint Pál, sohasem hagyná, hogy szem elől tévesszük ezt a középpontot.

[…]

Ha az anamnézisről beszélve önkéntelenül is a múlt vonzásába kerülünk, Jézus történelmi tetteinek emlékezetéhet, akkor az epiklézisről és a Lélek munkájáról szólva – bárcsak egyszerre mondhatnánk ki mindezt! – világosan megmutatkozik, hogy a „Jézus emlékezés” magában foglalja a paradox emlékezést a jövőre. Valóban, a Lélek az emlékezés súlypontját legalább annyira, sőt talán még inkább vonzza a jövő, mint a múlt felé. Mert csak egyetlen módja van a megfeszített Jézusra való emlékezésnek és a vele való találkozásnak, vagy – amint a latin hagyomány régóta szerette így tekinteni az eukharisztiát – csak egy útja van a Golgota-áldozat megjelenítésének az oltáron: a megfeszített Jézus nem más, mint a most már feltámadt Úr, aki a Lélekben van jelen számunkra. A feltámadt Úr pedig, megszabadulva a tér és az idő kötöttségeitől, sőt úgy, hogy mindig és mindenütt jelen van, már megéli azt a jövőt, amely minden dolog saját magában való összefoglalása (vö. Ef 1,10). Ez az Úr, a már a saját jövőjében benne élő Úr, jelen van az emlékezetét ünneplő egyház számára. Az eukharisztia misztériumában rejlő valóságok között ott van ez a már beteljesedett jövő, és az ünneplésben titokzatos módon mi is belépünk ebbe a jövőbe.