Európa történelmének talán legzavarosabb időszaka volt az a néhány évszázad, amelynek végére – nagyjából a Krisztus utáni első ezredfordulóra – a Nyugatrómai Birodalom felbomlása után kialakult a kontinens új arculata. Ekkorra jöttek létre azok az államalakulatok, amelyek egy része – persze, nem változatlan formában – ma is fennáll. A Kr. u. 4. századtól kezdve a népvándorlás ismétlődő hullámai újabb és újabb népeket sodortak keletről nyugatra és északról délre. S miközben az egykori birodalmat – amelynek lakossága javarészt egybeolvadt az érkező északi és keleti népekkel – hadseregével és közigazgatásával együtt felmorzsolták a beözönlők, addig az Európa nyugati szélén álló kis ír sziget lakossága Szent Patrik és társai tevékenysége révén áthagyományozójává vált az ókor klaszszikus és keresztény örökségének. Az írek megtanulták a latin nyelvet és a latin írást, másolták a kódexeket és magyarázták a szövegeket, s közben saját nemzeti örökségük egy részét is följegyezték írül és latinul. Városaik még nem voltak, de egyre-másra alapították azokat a monostorokat, amelyek egyszerre voltak az egyházi és a világi műveltség központjai. Részint ezekben, részint britanniai és galliai monostorokban nevelődtek és éltek azok az ír szerzetesek, akik aztán a 6. századtól kezdve folyamatosan érkeztek a kontinensre, hogy megtérítsék Európa pogány népeit.

Egyik legjelesebb alakja ennek az ír térítő tevékenységnek Szent Columbanus, aki Luxeuiltől Bobbióig több monostort is alapított, és akinek regulája több száz férfi és női szerzetesközösség életét szabályozta évszázadokon át a kontinens nyugati felén. E kötetben Columbanus 7. században írt, Bobbiói Ionas tollából származó életrajzát és fennmaradt műveinek magyar fordítását adjuk közre.