Gárdonyi Géza 1908-ban megjelent Isten rabjai című regénye számtalan kiadásban látott napvilágot a keletkezése óta. Vajon mi lehet a titka annak, hogy bár a tartalma kifejezetten szakrális, mégis, az elmúlt egy- és negyedszáz esztendőben hívő és nem hívő olvasók könyvespolcain szinte mindenütt az első sorban kapott helyet? Gárdonyi maga adja meg a kérdésre a választ, naplójegyzeteiben:

„Az Isten rabjai nekem a legszebb regényem.”

Az író abban az időben nehéz családi megpróbáltatásokon ment át, ezért egri magányában, miként egy szerzetes, a fák lombjai között rovogatta sorait a parasztgyerek Jancsi fráterről, aki pénz és egyéb szenvedélyek helyett Isten rabságát választotta, és angyali érzelmekkel átfűtve, misztikus rajongással követte nyomon Margit, a szent királylány mindennapjait. Bár a regény cselekménye a kertészfiú látásmódján át bontakozik ki előttünk, érezzük, hogy nem ő a főszereplő. Gárdonyi tudatosan szőtte így a történet fonalát: „Hogy munkám főalakjául Jancsi frátert tettem, annak magyarázatát fölöslegesnek vélem. Munkácsy Krisztus Pilátus-képénél is előbbre van téve egy jelentéktelen római katona, mégis Krisztus marad a főalak.” Aki érti, mit jelent Isten rabjának lenni, tudja, hogy ma szintén ez az egyetlen lehetséges szabadság, még ha korunkban nem is kell ezért kolostorba vonulnunk. Ez az oka annak, hogy a regény annyi finomsággal megírt gondolatai kereken száz évvel Gárdonyi halála után is azt üzenik az olvasónak: megéri ez a rabság. A szeretet rabsága.