Boldog lélek volt Ozsvári Csaba ötvösművész, aki művészi alkotásaival valamiképpen részesedett az isteni teremtésben, mert az ember végső soron azért kapta a földet, hogy azt „őrizze és művelje” (Teremtés könyve, 2,15). Ezekkel a szavakkal a Teremtő átadta a teremtményének azt a benső magatartást is, amely ő maga, aki a teremtés egészét látva boldogan tapasztalhatta, hogy „nagyon jó mindaz, amit alkotott” (Teremtés könyve, 1,31). Ami általa így létrejött, azt átnyújtotta az embernek, azzal a szándékkal, hogy amit majd teremtménye létrehoz, az megfeleljen az égi mintának, és tükrözze Isten kimondhatatlan jóságát, szeretetét, boldogságát. A homo faber nemcsak eszközöket gyárt megélhetéséhez, hanem értelme és szíve használatával, melynek forrását az örök életben találja meg, képes olyan megszólító, lélek-vezető művek alkotására is, melyek túlmutatnak önmagukon, megállásra, gondolkodásra késztetnek, és az emberhez szóló üzenetet hordoznak.

Ozsvári Csaba ilyen ihletett művész és szakavatott mester volt, aki szüntelenül keresve az ősmintára való hangolódást, alázatos eszközként jelent meg a műalkotás során. Páratlan értékek, művészi formák kerültek ki így alkotó­műhelyéből, melyeket egyszerű hívők, papok, püspökök és pápák tarthattak a kezükben.

A „boldog ötvösről” szóló beszédek, visszaemlékezések, a vele való együtt imádkozás egyúttal elragad bennünket is az örök „Szép” világába, és a művészi megfogalmazást lehetővé tevő Isten köztünk megnyilvánuló meg­tapasztalásához. Vegyük kézbe a személyes életszentségre is törekvő alkotóról megemlékező kötetet, aki páratlan harmóniájú művein és szavain keresztül most megszólít minket.

Kránitz Mihály