Tóth Csaba festőművész három évtizednyi, a vizuális művészeti felsőoktatásban és egy évtizednyi, a művészeti közoktatásban eltöltött pedagógiai tapasztalata és több mint negyvenévnyi művészeti alkotótevékenysége (amelyről 2020-ban jelent meg Isten és a világ című albuma) áll e kutatások mögött, és persze több száz kiállításmegnyitó, megszámlálhatatlanul sok kiállítás megrendezése. Az utóbbi időben azonban különös változások történetek a művésztanár látókörében, ugyanis az a bizonyos Google Earth nevű keresőprogram az idő mélységei felé is közelít, és a kötetben helyet kaptak az utóbbi két évben született Leonardo-tanulmányok, melyek több szempontból is új megvilágításba helyezik a földkerekség talán máig legtitokzatosabb személyiségének életművét.

A kötet címét adó tanulmány, A mi Sziklás Madonnánk a korábbi megjelenéséhez képest is tartalmaz új felfedezést, és így növeli a kutatómunka eufórikus érzését. A kép mint olyan, évezredek óta a világ értelmezésének lehetőségét jelenti számunkra. Népi bölcsességünk, a „vigyázz rá, mint a szemed világára!” arra hívja fel a figyelmet, hogy míg a színésznek a világot jelentő deszkák adják az élet értelmét, addig a képzőművésznek a szemünkkel látott dolgok, a látványjelenségek feldolgozása az, amiből maga a kép-fogalmunk is született. A mögöttünk hagyott évszázad képzőművészete ezt a látványt, a látott világot rombolta le, gyökerétől szakítva el a fát.

A képzőművészet azáltal, hogy a látott és megélt világot rögzítette és anyagba, anyaggá formálta át, egyben megörökítette a kort, a történelmi időt. Az időt, azt a különleges jelenséget, amely látszólag nem az képzőművészet hatáskörébe tartozik. Olyan ez egy kicsit, mint egy vonatszerelvény, amelybe beszállunk, és együtt utazunk másokkal, akik hol előttünk, hol utánunk szállnak le és föl. Ahogy távolodunk kiindulási helyünktől, az úgy alakul át, és egyre több olyan dologra tudunk visszatekinteni, amit – mivel benne éltünk, ezért –, nem láthattunk át. Távolodva tőle azonban tapasztalataink emlékekké, képpé sűrített értelmezésekké állnak össze, s ezeket immár képesek vagyunk megragadni, a jövő idő számára megörökíteni.

Ez az időutazás tehát egyben térben is történik, mert – mint a sziámi ikrek – a tér és idő szétválaszthatatlanok. Ha a közös voltukra figyelünk, éberen, szemlélődő koncentráltsággal, akkor feltárul előt-tünk a létezés transzcendens világa, az egyetlen világ, mert nincs másik, amiről a művészetek mindig is tudósítottak és hírt adtak. Talán ez a közös élmény fűzi egybe az itt olvasható képzőművészeti írásokat, s talán ezért érdemes kézbe venni e könyvet és időt szánni rá.