A kegyelemtanhoz tartozó témáknak a dogmatika rendszerébe történő besorolása sokat változott a teológia története során. A keleti atyáknál a kegyelem az üdvrendről szóló tanítás részét képezte, nyugaton viszont Szent Ágoston óta a kegyelmet többnyire az ember belsőjét érintő valóságként fogták fel.

Aquinói Szent Tamás a jócselekedetekhez szükséges segítségként az etikában tárgyalta, Bonaventura az istentanon belül a caritas fogalma alatt foglalkozott vele. A reformáció idején különösen nagy figyelem kísérte a kegyelemtani megfontolásokat, mert a protestáns teológusok a kegyelmet a bűnös megigazulttá tételeként értelmezték, és a krisztológiához kapcsolták. A 20. század közepétől elinduló megújulás folyományaként a katolikus teológia a kegyelemtan témakőrét és magát a kegyelmet is egyre határozottabban egy személyes, az ember egyéni és közösségi létét is alapvetően érintő eseményként értelmezi. Ez a fajta megközelítést tekintettel van az ide kapcsolódó kérdések ökumenikus jelentőségére, a különböző felekezetek közötti párbeszéd eredményeire (Közös Nyilatkozat) és tisztában van a még nyitott kérdésekkel is, mint például a kegyelem és szentségek, vagy a teremtetlen és teremtett kegyelem kapcsolata.

A jelenkori katolikus kegyelemtan feladatának kell, hogy tekintse ezen kérdések ökumenikus megválaszolását, és elő kell, hogy segítse a különböző teológiák közötti dialógust is, melyben reményeink szerint ez a munka, amely most átdolgozott kiadásban jelent meg, nagy segítséget nyújt a teológiát művelő és szerető kedves olvasónak.