Az új teológia (nouvelle théologie) kifejezés azt a teológiai mozgalmat jelenti, amely az 1930-as évektől egyfajta reformtörekvésként jelentkezett az Egyházban. Az irányzat alapvetően különbözött a régi, klasszikus teológiától; képviselői nem az addigi skolasztikus bölcseletre építkeztek. Azt vallották, hogy ez már nem felel meg a „modern” világképnek, ezért a sok helyen jelentkező új eszmék, kissé ugyan módosítva, de összeegyeztethetők a katolikus hittel. Nézetük szerint a teológiának helyre kell állítania kapcsolatát a hit élő valóságával.

Főként neves francia domonkos és jezsuita gondolkodók álltak a nouvelle théologie mellé (Marie-Dominique Chenu, Yves Congar, Jean Daniélou, Henri de Lubac), s törekvéseik lényegi magját végül – elöljáróik és a Tanítóhivatal elutasítása ellenére – magáévá tette a II. Vatikáni Zsinat, ahol a hit forrásai szolgáltattak elsődleges alapot a katolikus teológia számára, és kissé háttérbe szorult a neoskolasztikus irányzat.

E könyv célja, hogy felvázolja a nouvelle théologie kibontakozását, történetét, hozzájárulva ezzel a XX. századi teológiatörténet kutatásához, különösen azon teológusok nemzedékének feltérképezéséhez, akik hidat képeztek a modernizmus krízise és a II. Vatikáni Zsinat között, egészen II. János Pál pápáig, aki ismét a régi Szent Tamás-i antropológiára építve, új gazdagsággal magyarázza azt, s az Egyház tanításából teljes harmóniában hoz elő régit és újat.