Az egyházban a szentségi élet kialakulását elég későn követte a teológiai reflexió. Az egyházatyák liturgikus jellegű írásai arról tanúskodnak, hogy már a kezdeti időben is tisztában voltak azzal, hogy az Egyházban nem minden liturgikus cselekmény egyformán fontos. A legfontosabbnak a kereszténységbe bevezető szentségeket tartották. A liturgikus szövegek és az egyházatyák írásai tanúsítják, hogy a többi szentség kiszolgáltatása is – bár másféle formában –, élő gyakorlat volt az első évezredben is. Csak a XII. században született meg az általános szentségtan és a szentségek hagyományos definíciója. Sajnálatos módon a skolasztikus teológiával kezdődően a szentségekről szóló tanítás kikerült természetes közegéből, a liturgikus összefüggésekből, s évszázadokon keresztül csak a fogalmi gondolkodás módszerével határozták meg a szentségek szentségek lényegét. A szentségek liturgikus vonatkozásait pedig csak a liturgika tárgyalta.

A Katolikus Egyház Katekizmusa (1992) példaszerűen mutatja számunkra, hogy a jövőben meg kell szüntetni a liturgika és az elméleti szentségtan merev szétválasztását. Ebből a szempontból is tanulságos és mérvadó szá­munkra az egyházatyák módszere, akik müsztagógikus katekézisükben (vö. Szent Ambrus, Jeruzsálemi Szent Kürillosz) szinte mindig a szentségi jelből indultak ki.