Mindannyiunkkal előfordult már, hogy autónkkal zsákutcába fordultunk. Ilyenkor senki nem úgy reagál, hogy ahelyett, hogy tovább menne, inkább megvárja, amíg a környezete megváltozik.

De mi a helyzet az egyházzal? Nem lehet, hogy eljött az ideje az irányváltásnak, a megfordulásnak – prédikáció helyett inkább a megtérésnek?

Az irgalmasság a keresztény hit középpontja. A képmutatást a démonok (a „de” szellemei) táplálják. Maga Jézus a szegény bűnöst állítja elénk példaképül, nem pedig mondjuk a gyakorló farizeust (vö. Lk 18,9-14). Számára magától értetődik, hogy otthagyjuk a 99 juhot, hogy megkeressük az elveszett bárányt. Még inkább érvényes azt, hogy egy juhot otthagyunk azét, hogy megkeressünk 99 elveszettet. Nem katolikus az a hozzáállás, ha a szükséget szenvedő embereknek nem tudunk többet adni, mint hogy jól ismert mondatokat ismétlünk, és sajnálkozunk amiatt, hogy nem vagyunk kompetensek valamit megváltoztatni. Ha így teszünk, akkor a rendszer foglyaiként távol maradunk az emberektől.

Ferenc pápa kívánsága szerint az irgalmasság évében a Porta Sanctának az irgalmasság új kapujává kell válnia, nemcsak Rómában, hanem szerte a világon a fontos templomokban. Az emberek számára megtapasztalhatóvá kell tenni az irgalmasságot mint olyan dolgot, amely újra meg újra meglepetéssel szolgál. A „nyitott kapu” Ferenc pápa számára „az Úr nyitott szívének” metaforája. Mindnyájunkban tudatosulnia kell annak, hogy Isten jelen van. Ezért még arra is készek vagyunk, hogy számunkra kedves falakat ledöntsünk, és új kapukat nyissunk meg.

Hogy mit jelent az irgalmasság, azt mindig újra meg újra meg kell hallanunk. Ha meghalljuk, akkor Isten ma is megajándékoz bennünket azokkal az ötletekkel, amelyekből az egyház ősidők óta él.