Amikor boldog öreg emberrel vagy idős hölggyel találkoztam – akiket méltán mondhatunk bölcs öregeknek –, akkor azt láttam, éreztem rajtuk, hogy ők azok, akik rátaláltak önmagukra, ki tudták magukból hozni, ami kihozható volt.

Bölcsek lettek, mert azt is megértik, amivel nem értenek egyet, szelídek, csendesek, messze látók, mélyre látók.

Egy-egy ilyen ember kincs, egy-egy ilyen ember szinte a fiatalabbak zarándokhelye, jó a közelükben lenni, jó hozzájuk kérdést intézni, mert tudnak nemcsak szólni, hanem hallgatni is, nemcsak látni, hanem befelé figyelni is, a másikra is odafigyelni, és egy-egy csöndes mondattal olyan eligazító tanácsot adni, amelyből akár egy életen át lehet élni.

Előzőleg ezt a bíztatást kaptam az Igéből: „Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múltakon tűnődjetek! Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni – talán nem tudjátok? Már készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat fakasztok.”

Nagyon bíztam ebben az ígéretben, ezért egy kis csalódást éreztem, amikor megérkezésemkor kiderült, hogy nem egyszemélyes szobát kaptam, hanem fölösleges harmadiknak tesznek be két olyan idős lelkészné mellé, akik már hosszú évek óta együtt szoktak pihenni. A sarokba állított pótágy volt az enyém, se lámpa, sem egyéb számomra fontos kellék. De a bizalom azért megmaradt, és igyekeztem beleilleszkedni a helyzetbe. És hát természetesen Ő tudja, mi kell nekünk.

Az a két hét a két jókedélyű, beszédes, idős papné mellett nagy ajándék volt. Egy percre sem értem rá itthon hagyott bajaimon rágódni! Kézimunkáztunk, jókat nevettünk, nagyokat sétáltunk, imádkoztunk, szóval – nagyon szépen és jól sikerült. Alig akartam abbahagyni. Férjem és a lányom a vőlegényével meg is látogattak, kimondhatatlanul jólesett, és boldog vasárnapot töltöttünk együtt. – De még mindig vártam, mi lesz az az új, ami most készül?

Hát tessék: szombat délelőtt kötögetés közben a táskarádiót hallgatva, Robert Burns régen ismert versében szólalt meg az Ő szava:

John Anderson, szívem, John,
kezdetben hajad
koromsötét volt s homlokod sima,
ráncos ma homlokod, John,
hajad leng deresen,
de áldás ősz fejedre,
John Anderson, szívem John…

Most is sírok, míg írom ezeket a sorokat, de akkor majd’ a szívem szakadt meg. Szobatársnőim azt sem tudták, mit csináljanak velem, mert sehogysem tudtam megmagyarázni, mi bajom. Rám szakadt minden önzésem, ridegségem, szeretetlen, sértődött énem, amivel már harmincöt éve rongáltam az én Johnom s mind a kettőnk életét!... – Két napba telt, mire kisírtam magamból az előbbieket, és hosszú szerelmes levelet írtam én szegény megőszült Johnomnak, páromnak.