Imádság. Úgy véljük, ez a szó önmagáért beszél, de igazunk van-e? Mit értünk mi imádság alatt? Mit jelent ez a szó keresztény kontextusban?

Amikor az imádságról beszélünk, szinte mindig olyasmire gondolunk, amit mi teszünk. Ennek alapján számos kérdés, probléma, zavarodottság, elbátortalanodás, illúzió merül fel.

A szerző, aki nagy tapasztalattal rendelkezik az ima területén, mindenki számára közérthetően tárja fel, hogy mi valójában az imádság és miként kell gyakorolni.

Az isteni szeretettel a valós életben szembesülünk, és sehol máshol: ebben a pillanatban; ebben a helyzetben, akármilyen fájdalmas és megalázó legyen is; ebben a személyben; mindennapi életünk megszokott, egyhangú kerékvágásában, összes látszólagos köznapiságában, mely nem nyújt lehetőséget önmagunk dicsőítésére. Az isteni szeretet meghasadt, szenvedő, emberi állapotunkban vár ránk, és sehol másutt.

El sem tudjuk képzelni, mennyire vágyik isten arra, hogy átalakuljunk Fia képére. Csak ily módon tudunk azzá válni, aminek Isten öröktől fogva elgondolt minket. Tudatosan vagy tudat alatt felvetünk egy identitást – egy számunkra értékes „én”-t, melyet féltékenyen őrzünk a természetes bölcsesség által kigondolt összes lehetséges fogással. Ennek az „én”-nek kell meghalnunk, ha meg akarjuk valósítani ezt a keresztről szóló, minden emberi bölcsességet felülmúló igazságot, amit Szent Pál apostol így fejez ki: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). Meghaltunk Krisztussal, eltemettettünk Krisztussal, de csak elméletben; és ami elméletben igaz, annak hamisítatlan ténnyé kell válnia. Ennek a megvalósítása lényegileg isteni mű, de – mint már mondtuk – nagylelkű és állandó együttműködést igényel tőlünk, engedelmes „igen”-t. Nagy bizalomra van szükség ahhoz, hogy abban a meggyőződésben élhessünk, mely szerint ez az isteni mű a szentségeket, az imán, hétköznapi életünk önfeláldozó szeretetén keresztül valósul meg. Rejtve működik, de annál hatásosabban. Az unalmas szürkeségben éppúgy, mint drámai „sötét éjszakák” során. Biztosak lehetünk benne, tökéletes küzdőtere a „hétköznapi élet” – saját életünk, vérmérsékletünk és körülményeink.