Ruth Burrows (Rachel nővér) a norfolki (Anglia) Quidenham kármelita kolostorának szerzetese, számos nagy sikerű lelkiségi könyv szerzője.

A Kármel látóhatára sorozatban magyarul megjelent művei – Az imaélet lényegéről (2012, 2014, 2017), A belső várkastély felfedezése (2013), Útmutató a misztikus imához (2014) – mind az imádság kimeríthetetlen témáját járják körül egy hosszú kármelita élet és nagy lelki intelligencia több évtizedes tapasztalatára alapozva.

A szerző magyar fordításban most megjelent könyve Elsa barátnője sürgetésére készült, egészes személyes hangvételű önéletrajzi írás, amelyben életútjának külső és belső történéseit is megosztja velünk.

„Ha te nem ösztönöztél volna, Elsa, soha nem feltételeztem, hogy élettörténetem segítségére lehet másoknak, hogy éppen természetem összetettsége, keresésem tekervényessége és mindenekfölött az önelemzés ajándéka – bár kísértést érzek arra, hogy ezt kétes ajándéknak nevezzem – olyan megértéshez és rálátáshoz vezetett, amely másoknak is javára válhat.”

Rachel nővér hosszú évekig volt novícia-mesternő, majd perjelnő. Míg nővéreit tanításaival a hiteles kármelita imaéletre formálta, saját személyes zarándokútját a hit mély sötétségében járta. De talán éppen ezek a megszenvedett tapasztalatok, a hűség nagy próbatételei adhatnak olvasóinak reményt, bizalmat a következő lépéshez Isten felé.

Amikor elmondtam a szüleimnek, hogy apáca szeretnék lenni, ugyanúgy reagáltak, mint Helena halálakor. Véletlenül meghallottam, amint édesanyám azt mondja Jamesnek: „Ha ez Isten akarata, akkor mennie kell, és kész.” Apa hasonlóképpen reagált, de ő amúgy is mindig Anyára hallgatott az efféle kérdésekben. Édesanyámnak pedig csak az volt fontos, hogy jó vezetést kapjak, és olyan szerzetesrendbe menjek, ahol gondoskodnak rólam. Igencsak megdöbbent, amikor világossá tettem számára, hogy egy klauzúrában élő rendbe szándékozom belépni. Próbaképpen megemlítettem a trappistákat, ám ennek hallatán sírva fakadt: „Nem, neked nem való az az életmód!” Ettől kezdve inkább hallgattam mindaddig, amíg bizonyosabbá nem váltam afelől, hogy mit fogok tenni.

Így hát megvártam az iskolaév végét. Kaptam egy levelet, amelyben üdvözöltek Oxfordban, és mellékeltek egy prospektust is. Nem tudtam teljesen közömbös lenni. Fájdalmas volt leülni és megírni az illetékeseknek, hogy lemondok a helyemről. Abba is belesajdult a szívem, amikor az iskolatársaim és mások a jövőre vonatkozó terveikről beszélgettek előttem; ám mindez felszínes volt, és elnyomta az a gondolat, hogy nekem valami végtelenül jobb adatott. A társaim soha nem értenék meg ezt. Ki tudná megérteni, hacsak nem az, akit hasonlóképpen megérintett Isten?