A halál valóban kikerült a társadalom életéből. Nem nyilvános már, mint egykor volt. Ezzel együtt nélkülöz mindennemű ritualitást is: el kell tűnnie a szemünk elől, a közösségi életünkből. Napjainkban azok az emberek, akik kapcsolatban állnak a haldoklókkal, nem képesek szeretetük és gyöngédségük megnyilvánulásaival vigasztalni őket. Csak nehezen fogják meg annak a kezét, aki éppen halni készül, s a haldokló ebből megérti, hogy sem hitből fakadó odaadás, sem védelem nincs már számára... Amikor megérzi, hogy nincs jelentősége azok szemében, akik körülötte állnak, valóban magára marad.

A társadalom – és olykor a rokonok – visszavonulása a haldoklók mellől a halál bekövetkezte után is folytatódik. A teendők lebonyolítását rábízzák egy temetkezési vállalkozásra, a „specialistákra”: mindent ők végeznek, a test előkészítésétől kezdve a temetésig.

A családtagok kezeiből először a kórházi alkalmazottak, majd megbízott személyek kezei közé kerül az ember. Michelangelo Pietája ma már divatjamúlt. Annak a képmásnak egykor egyetemes szimbolikus értéke volt. Ez nincs többé így. Manapság senki sem vesz a karjaiba egy halottat. Ma egyedül halunk meg, magányban hunynak ki a személyes álmok. A mi kis világunk. Elűzték a „pietá”-t (kegyesség, irgalom). Az ember pedig magára marad, éppen akkor, amikor a leginkább szüksége lenne a segítségre, a halál pillanatában. És a halál után is.

Ebben az önközpontú látásmódban nincs semmi, ami mérsékelhetné az azonnali nyereségre, a saját személyes élvezetre irányuló vágyat. Az együttlét, a közös helyen lakás, a közösségalkotás okai radikálisan megfogyatkoztak. Összességében azt mondhatjuk, hogy az Én immár mindenhol uralkodik rajtunk, az egyén pedig a társadalmon. Kétségtelen, hogy egy invidualista társadalomban minden a saját önmegvalósítását részesíti előnyben, s nem egy „többes számú alany” megteremtésén fáradozik, ami túlmutatna önmagunkon, és létrehozna egy „mi”-t, amelynek segítségével együtt építhetnénk fel a közös jövőnket. A minden láncától eloldott Én az elkülönülés, nem pedig az összekapcsolódás, a kirekesztés, és nem a befogadás, az elporlasztás, és nem megszilárdítás erejévé lesz. Az innen forrásozó kultúra oly mértékig túlhajtja az individualitás fogalmát, hogy az Én valódi bálványimádását eredményezi.

Láthatjuk, hogy már nem az „együtt vagyunk”, hanem a „külön vagyunk” képezi az emberek legfőbb stratégiáját. Ezt alkalmazzák, hogy túléljenek korunk megapoliszaiban. Mindenhol tapasztalható a társas lét és a közösségiség számos, eddig ismert formájának a válsága, a történelmi tömegpártoktól kezdve egészen a városi közösségekig, a társadalmak nemzeti szintű válságaitól a létezés társas dimenziójaként értett család kríziséig. Alain Touraine francia szociológus világosan kimondja: ez „a társadalom vége”, és következményei újfajta orientációt hoznak magukkal. A szociológus Zygmunt Bauman a maga szempontjából kiindulva ezt írja: „Az indivuduumok manapság csakis azért mennek el az agórára, hogy ott is más individuumok társaságában legyenek, akik éppolyan magányosak, mint ők, azután pedig megerősödött és elmélyült magányossággal térnek vissza a saját otthonaikba. Látszólag mindannyian a jelen pillanat hatalma alatt állnak. Gyakran lehetetlenségnek érzik, hogy stabil kapcsolatokat alakítsanak ki, ezért nem is törekednek ilyenekre. Összességében mind szabadabbak, de mind magányosak! A hiperindividualizmus (vagy a globalizált individualizmus) kiolt minden álmot, minden elképzelést, amely az életre és halálra vonatkozik.