A Jelenések könyvéhez írt magyarázatában Hollai Antal atya azzal a céllal közelít a Biblia utolsó iratához, hogy a benne rejlő mély üzenetet felszínre hozza, s egyben azt is kimutassa, hogy mennyire összhangban áll ez a mű a Szentírás egyéb irataival.

Fontos hangsúlyozni, hogy Hollai atya könyve nem szigorú értelemben vett kommentár, hanem több év megfontolásainak gyümölcseként létrejött elmélkedő eligazítás. Az esztergomi szeminárium spirituálisaként a kispapoknak tartott punkták (elmélkedést elősegítő irányadások) keretében fogalmazta meg meglátásait, amelyeket később plébánosként bibliaórákon is kamatoztatott. Ebből kifolyólag könyve alapvetően lelkiségi mű.

Könyve kiváló segítség azoknak, akik "kezdőkként" veszik kezükbe a Jelenések könyvét, s főként annak a teológiai tartalma és lelki üzenete iránt érdeklődnek. (Kocsis Imre)

A gazdagság és szegénység kérdése az ember gondolkodásában mindig is középponti szerepet töltött be. Jézus határozottan állást foglal tanításában a szegénység értékének képviselete mellett, amikor a gazdag ifjúval való találkozás után világosan kijelenti tanítványai előtt: „Milyen nehezen jut be a gazdag Isten országába!” (Mk 10,23) Valójában a szegénység és a gazdagság kérdése a kinyilatkoztatásban elsősorban nem kifejezetten szó szerinti anyagi kérdés, hanem az üdvösséget megvilágító valóság. A szegénység kinyilatkoztatásbeli értelme: rászorulok Isten ingyenes szeretetére, amit ajándékba kapok tőle. Megvásárolni, megfizetni, emberileg bebiztosítani nem lehet. Ez Isten titka, melyet csak a titokra nyitott, önmagát kiüresítő ember képes megközelíteni, szemlélni és befogadni.

[…]

Mindazok a szavak, melyeket ebben a könyvben olvasunk, vagy amelyeknek a Biblia egészében tanúi vagyunk: hitelesek és igazak. Hiszen ezek a szavak az egyetlen valódi Szóra, az Igére mutatnak, amely bennünk is megtermi gyümölcsét.
Erre a gyümölcsre várakozunk egész életünkben, mert mindennek ebben találhat meg az értelme. Ez a várakozás szólal meg ezekben a szavakban is: „Íme, hamarosan eljövök.” Boldog, aki megszívleli e könyv szavait. Aki csak hallgatja, de nem éli, önmagát vezeti félre, ahogy azt a Jakab-levél tanítja (1,22-25). Ugyanezt erősíti meg Szent Péter második levele is: „Jól teszitek, ha figyeltek rájuk, mint sötétben világító lámpásra, amíg a nappal fel nem virrad, és a hajnalcsillag fel nem ragyog a szívetekben.” (2Pét 1,19).

A szerző, János magáénak vallja ezeket a látomásokat, amelyeket extatikus elragadtatásban kapott, mégis hallásról és látásról beszél, kétszer is megismételve, aláhúzva  szavai hitelességét. Magatartása a megszólító üzenetre adja meg a választ: arcra borul az angyal előtt, hogy imádja. Az angyal pedig ebben az esetben is azonnal reagál: az imádás csak Istennek és Krisztusnak jár. Ők állnak a kinyilatkoztatás és az imádás középpontjában.