Érzékeny, megfontolt, józan, ismeri a való életet, és mind a katolikus spiritualitás, mind a kortárs pszichológia szempontjából jól megalapozott. Az Élő cölibátus értékes forrásnak fog bizonyulni minden pap számára, aki szeretetteljes, cölebsz férfiként törekszik élni.

A papi élet e fontos vonatkozásáról szóló könyvek igen gyakran figyelmen kívül hagyják a cölibátus pszichológiai dimenzióit, csak „áldozati” szempontból tekintve rá, vagy egy túlságosan elvont teológiára támaszkodva.

De Sonny Manuel, aki régóta pap és hivatásos pszichológus, a cölebsz élet olyan képét fogalmazza meg, amely spirituális és gyakorlati felismeréseket egyaránt felkínál. Könyve az elsőéves szeminaristáktól a tapasztalt papokig bárki számára remek olvasmány.

(James Martin SJ)

Miközben önzetlenül törődve másokkal megpróbálunk hivatásunk eszményeihez hűen élni, mi is megtapasztalhatjuk az együttérzésnek azt a „kifáradását”, amely más segítőszakmák képviselőit is sújtja. Az együttérzés kimerülése arra a fizikai, érzelmi és spirituális kifáradásra és ürességre utal, amely azokat gyűrheti le, akik nagylelkűen olyanok szenvedéseinek enyhítésén fáradoznak, akik krízisben vannak, vagy súlyos traumát éltek át. A segítő azt veszi észre magán, hogy kezdi elveszíteni az örömre való képességét, vagy egyre kevésbé érzi át őszintén, ha másokkal törődik. Ilyenkor általában az történik, hogy a segítő szakember látszólag képes megtenni a szakmája által előírtakat, ugyanakkor megtapasztalja érzéseinek eltompulását, és azt, hogy egyre kevésbé képes kapcsolódni a rábízottakhoz. Az a munka, amely egykor az öröm és a remény forrása volt, most idegesítővé és kimerítővé válik. Mi, papok sem vagyunk védettek az együttérzés kimerülésével szemben, mely a szolgálatunkkal kapcsolatban vissza-visszatér vagy hosszan elhúzódva jelentkezik, de az életmódunk más dimenzióiból (a püspöknek és/vagy a szerzetesi elöljáróknak tett engedelmességi fogadalomból, az egyszerű életből, a cölibátusból) fakadó stresszel szemben sem.

A papi életvitelünkből és lelkipásztori szolgálatunkból adódó stressz mellett természetesen még az élet szokásos helyzeteivel is meg kell birkóznunk, amelyek ránk éppúgy hatnak, mint bárki másra: betegség, valamilyen szerencsétlenség, személyes konfliktusok, családi problémák, öregedés, sikertelenségek, szeretteink halála. Időről időre csalódást okoznak vagy ártanak is nekünk barátaink, családunk tagjai és az egyház. Jelentős stressz adódik tehát sajátos életmódunkból, szolgálatunkból és mindennapos gondjainkból. Ezek a tényezők akár egyenként, akár együttesen arra indíthatnak bennünket, hogy megkérdőjelezzük hivatásunkat, és vigaszt keressünk magunknak.