Jean Hani (1917‒2012) az Amiens-i Egyetem professzora, a Centre de Recherches sur l’Antiquité alapítója. Munkássága jelentős részét a keresztény szimbológia, liturgia és művészet bemutatásának szentelte. Pedagógiai tevékenysége mellett alapvető fontosságúak a nyugati antikvitás vallás- és kultúrtörténetével foglalkozó írásai és szövegfordításai is.

Főbb műveiben ‒ Le Symbolisme du temple chrétien, La Divine liturgie, La Royauté sacrée, La Vierge noire et le mystère marial ‒ a vallástörténeti kutatások legújabb eredményeit a tradicionális szemlélet összefüggéseibe helyezi, így a kereszténység csodálatos szellemi távlatait és mélységeit tárja fel, arra inspirálva az olvasót, hogy az élet minden területén megvalósítsa azokat.

A Szerző ebben a magyar nyelven először megjelent művében „Isten mesterségeit” vizsgálva vezet be bennünket a munka spiritualitásába.

• Miként érheti el az ember azon harmóniát, amelynek révén közvetítővé válik Ég és Föld között?

A szimbólumok rejtjelezett nyelvén újra felfedezhetjük földi hivatásunk valódi értelmét, felismerhetjük az isteni tevékenység tükörképét.

Gyakorolni egy szakmát annyit tesz, mint hatással lenni a világra avégett, hogy átváltoztassuk azt; következésképpen ez Isten munkálkodásának kiterjesztése. Valójában „Isten az egyetlen kézműves”: minden hagyományos mesterség az Ő imitációja, aki szüntelenül teremti és megújítja a világot. Végső elemzésben ez a méltóságunk egyedüli alapja, és ebből kiindulva tudhatjuk meg, „hogyan is találkozhatunk Istennel mint írnokkal, orvossal, harcossal, fazekassal, takáccsal, építőmesterrel, áccsal, pásztorral, tengerésszel, halásszal, vadásszal, kertésszel, földművessel és szőlősgazdával”.

Gondolataink alapvető vezérelve maga után vonja, hogy a mesterség gyakorlása folyamatos teremtés, következésképpen archetípusa Istenben, az isteni tevékenységben található. Ezért helyénvaló a különböző mesterségeket Istennel összefüggésbe hozni, és az igazat megvallva szükségszerű is, lévén ez az egyetlen módja annak, hogy helyesen fogjuk fel és gyakoroljuk azokat.

Valójában ily módon sub specie aeternitatis vesszük szemügyre az időnk nagyobb részét kitevő foglalkozásbeli tevékenységünket, és így eljuthatunk a mesterségek, avagy a tevékeny élet átszellemítéséhez azáltal, hogy beemeljük azt a szemlélődő életbe, ami Isten látása.

[…]

A mesterségek isteni archetípusokra való vonatkoztatása mindazok számára, akik gyakorolják azokat, nemcsak azt teszi lehetővé, hogy munkájukat Istennek »ajánlják« – ami magától értetődik –, hanem, hogy azt egész lényegéig »megszenteljék«, köszönhetően a szimbólumoknak, amelyek a mesterséget az archetípusából eredő spirituális befolyással ruházzák fel. Ilyen feltételek között többé semmilyen módon nem válhat el egymástól az elvégzett cselekvés, amely spirituális nézőpontból önmagában többé-kevésbé semlegesnek mutatkozik, és a szellemi szándék, amellyel végrehajtják.