A kötet három tanulmánya (Marco Pallis: A cselekvő életről; Brian Keeble: A munka és a szent; Ananda K. Coomaraswamy: Quod factum est in ipso vita erat) különböző oldalról és szempontok szerint tárja fel cselekvés, a cselekvő élet lényegi mibenlétét, tradicionális normáit, illetve a szellemi úton, az Isten felé irányuló törekvésben betöltött legitim szerepét.

Mi is voltaképpen a cselekvés? Milyen helyet foglal el az emberi léttagozatok hierarchiájában? Mit érhetünk el általa, és mit nem? Milyen lehetőségeket és milyen veszélyeket rejt magában? Milyen módon kell megélnünk és gyakorolnunk ahhoz, hogy „elnyerje jutalmát”? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ a három neves angolszász szerző, kitérve egyúttal számos olyan alapvető és gyakorlati jelentőséggel bíró kérdés- és problémakörre, mint például a kontemplatív, a cselekvő és az élvező élet tradicionális megkülönböztetése, vagy a cselekvés természetével és szerepével kapcsolatos modern felfogás tévedései.

„Jelen esszé címét és témáját nem azért választottuk, mert a cselekvés tekintendő az élőlények életében a legfontosabb tényezőnek, vagy mert egybeesik lehetőségeik teljességével, hanem egyszerűen azért, mert sokunk számára jelen pillanatban ez a realizáció legfőbb eszköze. Nagymértékben elköteleződtünk a cselekvő élet mellett, legalábbis szándékunk szerint, s ebből következően közvetlen és praktikus jelentőséggel bír, hogy feltárjunk valamit a természetéből, tájékozódjunk ama feltételek felől, amelyek irányítják, és ami talán mindennél fontosabb, hogy felismerjük korlátait, ily módon, miközben a lehető legnagyobb mértékben javunkra fordítjuk a cselekvő életet, egyidejűleg megmeneküljünk egy általános tévedéstől, mely abban áll, hogy olyan előnyöket is várunk tőle, amelyek kívül esnek keretein.”  (Marco Pallis)

A Teremtés könyve szerint a munka az eredendő bűn következménye. Mindazonáltal a keresztények előtt mindig ott lebeg Isten példája, „aki megteremtette a világot és látta, hogy az jó”. Ennek ellenpontjaként vethető fel az a felismerés, hogy Királysága nem evilágból való, így az ember, aki valamelyest még őrzi eredetének, a Paradicsomnak az emlékét, fenntartja a lehetőségét annak, hogy munkája ösvényén visszataláljon Istenhez, mivel „a hit is halott tettek nélkül” (Jak 2,26). E két távlat között zajlik le az ember földi sorsa. Ami az isteni princípiumból ered, az jó; a tökéletesség archetípusa az isteni princípium meg nem nyilvánult valósága: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a fényességek Atyjától származik” (Jak 1,17). H. J. Massingham The Wisdom of the Fields (1945) című művének alábbi részlete felvillant valamennyit ezen idea figyelemre méltóan hosszú élettartamából:

„A legékesebb példa erre a veleszületett és belső princípiumra Droitwichből származik, ahol él egy Fowkes nevű bútorasztalos. Benne ez tudatossá lett és életfilozófiájának részévé vált. Készített egy kisméretű, ovális kézitükröt mahagóni hulladékfából egy barátom felesége számára. Mikor a barátom elment érte, a mester elmondta neki ama meggyőződését, hogy a kézművesség eredetileg isteni adomány volt és a képesség azóta apáról fiúra száll. Az örökletességről szóló teóriájának alátámasztására elmesélte barátomnak, hogy anyai nagyapja a maga idejében Anglia legjobb furnérozói és intarziakészítői közé tartozott. Ő maga semmit sem tudott a furnérozásról. Egy napon késztetést érzett, hogy azonnal kipróbálja, majd, ahogy mesélte, játszi könnyedséggel el is végezte a munkát. Rájött, hogy nincs szüksége a fokozatos megközelítés »próba-szerencse« módszerére, se öntanításra, hozzáértését a nagyapjától örökölte.”