A másik, a menekült: az idegenség megtestesítője. Enzo Bianchi, a kortárs szerzetesség egyik legnagyobb alakja saját olaszországi tapasztalatai és az evangélium fényében néz rá erre az idegenségre.

Könyvében felvázolja a másik elfogadásának és integrációjának evangéliumi útját, amely azzal kezdődik, hogy felfedezzük, mi magunk is idegenek és jövevények vagyunk. Rá vagyunk szorulva a másik ember, a menekült idegenségére, egyedül ő az üdvösségünk útja, mert benne és általa a nagy Másik, az Isten érkezik hozzánk.

Figyelembe kell venni azt a fontos tényt, hogy az idegennel való találkozásban nemcsak az „én”, a befogadó félelmével kell számolni, hanem talán az „ő” félelmével is, aki egy idegen világba érkezik, ahol nincs otthon, amelyről egyáltalán nem vagy csak nagyon keveset tud. Olyan világba jön, amely semmilyen védelmet nem nyújt számára. Az itt lakó és a menekült kapcsolatában az első megjelenő érzés a félelem: két félelem, amely egymásnak feszül. Nem elég ideológiákat gyártani, vallási vagy etikai elveket emlegetni ahhoz, hogy elűzzük ezt a félelmet. Úgy kell vele szembenézni, hogy tudomást veszünk a távolságról, a különbözőségről, az ismeretlenségről és végül a bizalmatlanságról.

A másik embertől való félelem bénító érzés, és ezen a bénultságon nem azzal leszünk úrrá, ha nem foglalkozunk vele, hanem ha felvállaljuk. A félelemmel szembeni harcban két dolog jelent kockázatot: az egyik, ha tagadjuk a félelem létezését, és a másik különbözőséget felértékeljük, őt magát pedig mitikus magasságba emeljük, ezáltal végül lemondunk a saját kultúránkról. A másik, ha a saját identitásunkat mint egyedülit és kirázólagost hangsúlyozzuk, felveszünk egy saját értékeinket védelmező magatartást, és végül harcba szállunk, hogy akár erővel is megvédjük értékeinket a valós vagy vélt kulturális és vallási fenyegetéstől.